Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

ÖRDÖGI MŰVÉSZET

Silviu Purcărete: Faust / MITEM 2017
2017. máj. 20.
Silviu Purcărete Faustja élő színháztörténelem. 2007-es bemutatója óta több mint százhatvanszor játszották, körülbelül hatvanezren látták, megjárta Európa legnagyobb színházi fesztiváljait, és most végre Budapestre érkezett. BÍRÓ BENCE ÍRÁSA.

 

MEPHISTOPHELES
„Csak nézd le a tudományt és az észt,
A legnemesebb lelki részt!
Hagyd, hogy káprázatban és csalárd színben
A hazugság szelleme erősítsen,
És enyém vagy feltétlenül.” 

 

Silviu Purcărete Faustja élő színháztörténelem. A nyolcszázezer eurós büdzséből készült gigaprojektet 2007-es bemutatója óta több mint százhatvanszor játszották, körülbelül hatvanezren látták, megjárta Európa legnagyobb színházi fesztiváljait, és rajongói évről évre visszajárnak Nagyszebenbe, ahol minden évben a helyi fesztivál emblematikus előadása. A legendás produkció most, tíz évvel később végre Budapestre érkezett. 

Purcărete pályája elején szinte kizárólag klasszikusokkal dolgozott, aztán a 2000-es évek során fordult a posztdramatikus paradigmák felé. Azóta a klasszikus művek mellett saját szövegekkel, sokszor szöveg nélküli formákkal is előszeretettel foglalkozik. Kortárs darabokkal kevésbé (kortárs operákkal annál inkább), mert saját bevallása szerint is szüksége van némi távolságra a megmunkálandó anyaghoz képest. Előadásaiban a színházi eszközök dehierarchizálására törekszik: a szöveg, a színész, a látvány, a zene nála nem egymás alá- és fölérendeltjei, hanem jó esetben egymás mellett működve és egymást erősítve valósítják meg a purcăretei Gesamtkunstwerket. Színházát Lehmann a posztdramatikusok közé sorolja, előadásait pedig szcenikus költeményeknek nevezi.[i] Georges Banu Purcărete esetében költői materializmusról[ii], Bessenyei Gedő István szcenografikus színházról beszél[iii]. Ez nem véletlen, hiszen Purcărete a képzőművészet felől érkezett a színházba (pályája így hasonló Robert Wilsonéhoz, aki egyébként 2015-ben szintén megrendezte a Faustot a Berliner Ensemble társulatával), előadásai ennek következtében minden alkalommal egyértelműen a képiségre épülnek, ezért fontos alkotótársa két állandó díszlettervezője, Dragoș Buhagiar, valamint a Faust monumentális világát is megteremtő Helmut Stürmer.

A szöveg, az irodalmi alapanyag tehát ha nem is mellékes, biztosan nem a legfontosabb, amikor Purcărete munkához lát. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne készítene előadásokat az irodalomtörténet nagyszabású alkotásai alapján. Rendezett már előadást Ovidius Átváltozások című műve nyomán, vagy Tolsztoj Háború és békéjéből, és itt a Faust is – Goethe után. Ha úgy vesszük, Goethe színházesztétikája alapvetően nem is áll távol a román rendező világától, hiszen színpadra szánt szövegeiben a német költő sem takarékoskodik az effektekkel, épít a nagy gépezeteket igénylő illúziószínházra. Kora színházát megoldhatatlannak tűnő problémák elé állította – és ami Goethe korában megvalósíthatatlannak tűnt, épp az lehetett a legvonzóbb Purcăretének a Faust megrendezése során. 

Purcărete ugyanis játszik a képekkel, az effektekkel, a színekkel és a hangokkal. Olyan, mint egy mohó kisgyerek, vágyainak látszólag ha nem muszáj, nem akar korlátot szabni. Az előadást nézve átüt az alkotás felett érzett gyermeki öröme, és jó esetben ez az, amit a néző is megkap, ami a közönségre is átragad. A szemlélődés, a képzelgés, a képekkel való játék öröme. Mert van itt minden, mi szemnek és fülnek ingere. Egy óriási terem (nem konkrét tér, inkább munkahely, mint lakás, leginkább talán egyetemi előadóra emlékeztet), hatalmas ablakokkal (amire vetíteni lehet, például holdat, rohanó tájat, borús felhőket), régies hajópadló (jól lehet alulról rázni), egy átjárható szekrény, padsorok, üvegcsék, tégelyek, csontvázak, kitömött vagy formalinban úszó állatok, újságpapírhegyek stb. És persze vagy száz közreműködő, fiúk és lányok, fiatalok és öregek, akik időről időre megtöltik ezt a teret, előbb mint tanítványok, később mint ördögi seregek és megannyi más figura. De a nagy szám nem is ez, hanem a Walpurgis-éj, amikor nemcsak megnyílik a színpadtér hátrafelé, de a közönséget is invitálják, hogy betekintést nyerhessen abba a bizonyos ördögi művészetbe. Itt történik az igazi cirkusz: akrobaták, tűzköpők, rinocérosz, popos rockzene (a zeneszerző Vasile Şirli egyébként a párizsi Disneyland zenei vezetője). A megalomán ingeráradat konzervatív ízlést tükröz, ráadásul a jelmezeken és díszletelemeken a bemutató óta eltelt évek is meglátszanak. A purcăretei Walpurgis-éj során az ember könnyen azt hiheti, hogy egy klasszikus hollywoodi filmforgatás vagy egy múlt századi Broadway-musical díszletei között mászkál. Illetve mászkálna, ha hagynák – de természetesen irányítva vagyunk, ebben a színházban a nézőnek nincsen túl sok szabadsága.

A dramaturgi munkát is jegyző Purcărete Faust és Mephistopheles kapcsolatára és történetére koncentrál. A tragédia első részéhez több száz oldalt (és gondolati lépcsőt) átugorva odacsapja a második rész végét, Faust halálát és a sírbatételt. A Walpurgis-éj az egyetlen, ami megmarad Faust és Mephistopheles (külső és belső, időbeli és térbeli) világkörüli útjából. A többi szereplőt nem egyéníti, sőt minden más karaktert beleolvaszt egy-egy sematikus tömegbe. Nincs egyénítve se Margaréta, se Wagner, se a többi figura. Ezzel egyrészt teremt egy nagy, kavargó embermasszát a két főhős története köré, másrészt kilúgozza az anyagból a (fő szálon kívül eső) emberi drámákat, valamint a társadalmi, politikai, tudományos és egyéb utalásokat. 

Pedig Goethe univerzális elme volt, a Fauston látszik leginkább, hogy ugyanúgy vonzotta a filozófia, a szociológia, a történelem, vagy akár a színház intimitása is. Művének ezen aspektusait Purcărete egyszerűen és kényelmesen átugorja. Őt nem az érdekli, hogy miben volt különböző vagy újszerű a német költőóriás Faust-értelmezése, hanem az, hogy ennek apropóján felvonultassa a Faust-legendáriumhoz kapcsolódó képzeteket, asszociációkat és közhelyeket. Purcărete előadásában nem érvényesül a goethei mű gondolati gazdagsága és dramaturgiai sokszínűsége. A román rendező leegyszerűsít és sematizál, the show must go on, a gép forog, a néző belefeledkezve pihen. Az előadásban leginkább csak az elsődleges jelentésrétegek működnek, a vizuális és auditív erőszaktevés pedig ellehetetlenít és kizár rengeteg más asszociációs mezőt. A Goethe-szöveg által felkínált interpretációs lehetőségek és értelmezési rétegek Purcărete előadása alapján többnyire hozzáférhetetlenek maradnak. 

Purcăretét tehát elsősorban nem Goethe és az ő tizenkétezer soros világkölteménye érdekli. Előadásának az alfája és omegája valójában nem is a Goethe-szöveg, hanem a Fausthoz tapadó egész hagyománykör. Illetve az a középkori színházi tradíció, ami a kezdeti Faust-játszáshoz kapcsolódik. Pedig Faust figurája épp Goethe keze alatt nőtt ki a középkori mondák sötét világából és vált a modern, nyughatatlanul kereső és mind többre vágyó ember mintapéldájává. Goethe címszereplője sokszínű figura: eleinte kiábrándult egyetemi tanár, szexuális vágyait elfojtó öreg perverz, aztán az ördöggel szerződő kíváncsiskodó, még élni akaró, megfiatalított kalandor, végül pedig a földfelszínt átalakítani kívánó megszállott tervezőmérnök, a természet szabadságán racionális emberi erővel uralkodni vágyó álmodozó – mai értelemben véve abszolút kortárs vállalkozó, a modern európai kultúra egyik archetípusa. Mindebből Purcărete előadásában csak az első valósul meg: az ő Faustja egy tudományban csalódott szélhámos, egy öreg kéjenc. Ennyi és nem több: a purcăretei képeskönyv egyik jól megrajzolt mesefigurája.

A Faustot alakító Bács Miklósnak (aki beugrott Ilie Georghe szerepébe) ezt a többnyire egysíkú karaktert kell játszania. Ne legyek igazságtalan, elhangzanak tőle goethei monológok, de a bennük rejlő gondolatiság sosem tud erősebbé válni a vizualitás uralta hatásmechanizmusnál. A rendező nem igazán enged teret a színésznek, akinek így sokszor csak az a feladat jut, hogy megtalálja helyét a képben. 

Fotók: Paul Baila. Forrás: MITEM
Fotók: Paul Baila. Forrás: MITEM

Kérdés viszont, hogy vajon Ofelia Popii Mephistophelese nélkül is működne-e az előadás? Biztos vagyok benne, hogy nem. Ugyanis Ofelia Popii ellentmondásos módon még ebben a hatalmas színházi gépezetben is emberi tud maradni. Hangja, beszédmódja, mozgása, tekintete egészen elképesztő átlényegülésről tanúskodik – és érdekes módon pont ez a már-már őrületig vitt átlényegülés a leginkább zavarbaejtő, amiért érdekesebbé kezd válni maga a színésznő, mint a karakter, amit játszik. Ebben zseniális Purcărete szereposztása, mert mindez nem a rendezői koncepció ellen dolgozik, hanem azt szolgálja. A megszállottsága akarva-akaratlanul azt jelzi, hogy ez a szerep őt nagyon eltalálta, és fordítva. Ofelia Popii egyszerre birtokolja és szolgálja az előadást, nem csak alkotóeleme, de ő működteti. És még ha az előadás hatásesztétikáját, rendezői formanyelvét el is utasítom, az azt működtető energiát csodálom. Ez pedig alapvetően egy mephistophelesi gondolat. 

Csakúgy, mint Faust, Goethe Mephistophelese is a modernitás terméke: nem néz ki ördögien, nem beszél ördögien. Egy cinikus értelmiségi, aki nem csak varázsol, de látja a dolgok lényegét, és a hazugságokról lerántja a leplet. Márton László, a mű legújabb fordítója szerint ez a Mephistopheles „egy kultúrtörténeti fejlődés csúcs- és végpontja, ami után már nincs több komolyan vehető ördög a világirodalomban.”[iv] Purcărete Mephistophelese mégis a középkori legendák mágikus figurája. Nem leleplezi a hazugságokat, hanem gyártja őket. Az Ofelia Popii által játszott karakter nem igazán rejt titkokat. Nincs szarva meg patája, de úgy jár, úgy beszél, mint egy mesefigura. Attribútumairól, beszédmódjáról rögtön ráismerünk. Purcărete nem egyszer szó szerint érti és illusztrálja a szöveget: színpadán az ördög valóban egy fekete kutya képében jelenik meg (kutyaidomár: Silviu Stan).

Aki jól ismeri a héten UNITER életműdíjjal kitüntetett rendező színházát, tudhatja, hogy tőle nem érdemes társadalmi célú üzeneteket várni. Ő nem foglalkozik politikával, szociológiával, nem szeret moralizálni, nem szándéka konkrétan beszélni vallásról, félelmekről, szeretetről. Színházelméleti szemszögből nagyon is konzervatív, már-már anakronisztikus látásmóddal találkozunk esetében. Saját színházáról ő maga mondja: „Ez a fajta vizuális fogalmazásmód elméleti szempontból idejétmúlt. Ellenkezik az új és kreatív színházi elméletekkel. Engem azonban a végletekig vitt vizualizáció segít abban, hogy jobban kifejezhessem magam. Azt hiszem, hogy ebben az esetben egy személyes színházfelfogásról van szó.”[v]

E személyes színházfelfogásában a román rendező nem épít a színész és a néző szabadságára. A nézőt nem szellemi partnernek, hanem egy vezetendő, megvezetendő lénynek tekinti, akit el kell varázsolni. Mohón vágyja, hogy olyat rakjon elénk, amitől szó bennszakad, hang fennakad, ész megáll. Ez a Faust kiszakítja a nézőjét a mindennapok gyötrelmeiből, elfeledteti vele a valóságot, és ilyen értelemben már-már megvalósítja azt a bizonyos "remény színházát", ahol minden lehetséges, mint a mesékben. Ahol semmi sem múlik rajtunk, ahol nem kell döntéseket hozni, ahol nem kell felelősséget vállalni. Hisz majd Isten úgyis mindent elrendez. (Ld. az előadás színlapjának angol nyelvű szinopszisát.[vi])

Purcăretének tehát nincs szándékában sem Goethe művét, sem pedig kortárs valóságunkat reprezentálni a színpadon. Ezek helyett képekből és hangokból saját alternatív színpadi valóságot épít, ami nagyszerűségével könnyen fölszabadítóan hathat, ám a drámai kétértelműségek és eldöntetlenségek hiánya miatt szellemi izgalmakat nem rejt magában. Purcărete álmokkal könnyíti ki a valóságot, és bár a látványt illetően ritka az ilyen komplexen szerkesztett előadás, a rendező által felfestett világból hiányzik a kortárs emberi természet és viszonyok hasonlóan komplex ábrázolása.


[i] Lehmann, Hans-Thies Posztdramatikus színház (ford. Kricsfalusi Beatrix, Berecz Zsuzsa, Schein Gábor), Bp., Balassi, 2009, 98.

[ii] George Banu: Silviu Purcărete (In: Szcenárium V./3-4. 56-63. old.)

[iii] Bessenyei Gedő István: Posztdramatikus jellegzetességek Silviu Purcărete rendezéseiben (In: Szcenárium V./1. 32-50. old.)

[iv] Faust (ford. Márton László) Kalligram, 2015.

[v] Bessenyei Gedő István: Posztdramatikus jellegzetességek Silviu Purcărete rendezéseiben (In: Szcenárium V./1. 32-50. old.)

[vi] http://www.tnrs.ro/en/spectacole/faust

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek