Az elmúlt időszakban a fővárosban több debreceni vonatkozású építészeti kiállítás nyílt. A FUGA-ban néhány hónapja Mikolás Tibor munkásságát mutatta be a Hajdú-Bihar Megyei Építész Kamara, most pedig Kertai László életművét tekinthetjük meg ugyanitt. Fontos lehetőségek, hogy a „földszintes klasszicizmus” és a „kálvinista Róma” közhelyein túllépve árnyaljuk a debreceniségről, a debreceni építészetről alkotott képünket.

Kertai közelmúltbéli alkotásai rendkívül meghatározóak Debrecenben és környékén. A formai alapon való identitás-alkotási törekvés, amely az ő munkáit is jellemzi, nagy súllyal jelenik meg a régióban, elég csak a debreceni főtérrendezésre vagy a Poroszló Ökocentrumra gondolnunk. Hangos építészet, amelynek hagyomány-keresésében fokozott a veszély, hogy inkább elfed, mint megmutat valamit. A Sajó-kiállításon egy másképp alkotó ember életébe és építészetébe tekintünk be. 

„Finom modorú, de a haladó gondolatra mindig fogékony úriember.”- így jellemzi Mikolás Tibor Sajó Istvánt. Dolgozott Dortmundban, New Yorkban és Floridában, majd hazatért Debrecenbe. Világpolgár, aki ennek megfelelő nyitottságot és sokoldalúságot hozott az Alföldre. Mélyen kötődött szülővárosához, alkotásai (a modern korszellemnek is megfelelően) mégsem a helyhez való formai kapcsolódásból indulnak ki. Nemzetközi tapasztalatokból táplálkozó, világszínvonalú építészetet csinált, alkotásai azonban nem épülhettek volna fel máshol és máskor: visszavonhatatlanul debreceniek. 

1928-ban tért haza, és a következő évtizedben szinte minden léptékű feladatban maradandót alkotott. A virtuóz dekorativitással megálmodott nagypolgári villáktól jellegzetes bérházain át a „nép” számára 1933-ban épített költséghatékony, világelső földsánc-stadionig. 

1945 után – Bergen-Belsen koncentrációs táborából visszatérve – folytatja szerteágazó tevékenységét. Több épületet tervez önállóan, de a megváltozott viszonyok között legjelentősebb munkáival sem került úgy előtérbe, mint a két háború között. Társtervezőként dolgozott az új Nagyállomás, az OTI-székház és a Petőfi téri „szalagház” tervein. A Nagytemplom rekonstrukciója sem járt reflektorfénnyel, holott több éven át szívós kitartással és alázattal dolgozott rajta. Jelentős, ám ugyancsak háttérmunka az ötvenes években kidolgozott városfejlesztési terve, amely évtizedekre meghatározta a város arculatát, fejlődését. 1961-ig alkotott, az általa tervezett aréna lelátóján szurkolás közben érte halálos szívroham.

A kiállítás a főművek és főbb alkotói periódusok mentén halad meglehetős következeteséggel. A bemutatás módjával és az installációval kapcsolatban azonban az az érzésünk támad, hogy a nagyvonalú életmű nagyvonalúbb elrendezést érdemelt volna. Az egyedülállóan gazdag archív kép- és tervanyag falra ragasztva jelenik meg. Hiányoznak a térbeli installációk (akár csak egyszerű asztalok), amelyek tagolhatnák a teret. Sokat tett volna hozzá az élményhez néhány eredeti tervlap bemutatása. A Sajó által tervezett tárgyakból összeállított szoba üdítő színfolt, azonban nem egyértelmű, hogy mit látunk valójában. Lehet az építész saját szobája, vagy csupán a kiállítás kedvéért szobaszerűvé összeálló tárgygyűjtemény. 

Hogy Sajó munkássága a nagyközönség elé került, nagyban köszönhető Térey Jánosnak, akit már kamaszkora óta foglalkoztatott a téma. A kiállítást is az ő írása vezeti be. A falra kasírozott szövegnek azonban túl szűk a bejárati folyosó. A keskeny tér továbbhaladásra és nem olvasásra hív, az írás – terjedelme és minősége miatt is – egy erre a célra kialakított olvasósarkot kívánna. A tördelési hibák is kifejezetten bosszantóak.

Örvendetes viszont az a kurátori döntés, hogy a lényeges helyeken megjelenik a történet kontextusa. Az idővonalat a Sajó életében fontos pályatársak rövid életrajza kíséri. Három képernyőn filmek futnak, amelyek megidézik a világot, amelyben Sajó alkotott. Kár, hogy a retro sci-fi díszletre emlékeztető hatalmas tévék a leghangsúlyosabb formai elemek az egész kiállítótérben. 

A MANDA archívumából debreceni tudósításokat nézhetünk az 1928–1949 közötti időszakból. A városi kirakodóvásár éppúgy megjelenik, mint a fociaréna 1933-as felavatása, vagy az 1949-ben a nagytemplomban tartott (!) szocdem nagygyűlés. Egy elképesztő dokumentumfilmet láthatunk a New York-i „The Coops” lakóépületek lakóiról. Sajó részt vett az együttes tervezésében. A társadalomtörténeti epizód ugyan kilóg az építészettörténeti bemutatásból, de érthető a hangsúlyozása. Elképesztő sztori, ahogyan a két háború között egy fiatal, Közép-Európából emigrált balos zsidó közösség egy alternatív társadalmat próbált a lakónegyedben megvalósítani.

Szoboszlai Lilla mellett Térey János társkurátorként is jegyzi a tárlatot. Irodalmi munkásságában kiemelt szerepet kapnak a városok és az épített terek. Érdeklik azok a helyek, épületek, amelyek már eltűntek, az Átkelés Budapesten pedig csupa, a város színfalai mögött játszódó történetet tár elénk. Mintha ezek a nem-feltűnő történetek határoznák meg legmélyebben városaink identitását. Sajó István története is ilyen. A prezentálás hiányosságai leginkább azért fájók, mert egy olyan alkotót tár elénk, akitől épp a kisstílűség és a következetlenség áll a legtávolabb. Ezzel együtt a tárlat sokat törleszt abból a hatalmas adósságból, amely vidéki építészetünk kutatásában és bemutatásában rejlik. Örömteli, hogy egy kis katalógus is megjelent, amelyben a szöveget gazdag képanyag kíséri. Ráadásul online, egy Prezin is megnézhető az anyag gerince, sőt Bolla Zoltán jóvoltából az építész portfólióját is lapozgathatjuk. A bizonytalanságok ellenére érdemes ellátogatni a Műcsarnokba, felfedezni Debrecen art deco arcát, amelyet egy igazi kozmopolita polgára alkotott. Nem kevés, amit a kiállítás létrehozóinak köszönhetünk: ez a tárlat van, és így egyre többen ismerjük meg Sajó István nevét és alkotásait.

A kiállítás megtekinthető 2017. június 4-ig.

Kurátorok: Szoboszlai Lilla, Térey János