Aki megnézi az Arthur király: A kard legendáját, egy dolgot szűrhet le biztosan. Hogy Guy Ritchie-nek semmi kedve nem volt elmesélni Arthur király legendáját – de az Excaliburét se nagyon. Nem is hibáztatjuk ezért, nekünk sincs kedvünk végignézni ugyanazt a történetet huszadszorra. A Gyalog galopp után különben sem lehet komolyan venni a pátoszos próbálkozásokat, így jobb is, ha Ritchie például azzal poénkodik, hogyan fért be az óriási kerekasztal a várterembe.
Ő azt hajtogatja, amit mindig: a hol lóvá, hol meg hőssé tett gengszter meséjét, akit nem érdekel más, csak a pénz, a nők, meg a betyárbecsület. Arthurból londoni csibészt farag, aki bordélyházban nő fel, stiklikből él az utcán, és esze ágában sincs uralkodni. Az is nyűg, hogy kihúzza a kőből az Excaliburt, csak azt élvezi, hogy rajtaütésekkel idegesítheti a zsarnokot, a város fölött dölyfösen trónoló Vortigernt.
Mindebből egy mérsékelten élvezetes nosztalgiabuli kerekedik, ami kábé úgy szórakoztat, mint az önmaguk emlékzenekarává idősödött rockbandák. Tudjuk, hogy amit Guy Ritchie itt elővezet, az tíz éve még dögös volt, látványos és előremutató, és ezért lecsúszik még egyszer. Válogatást nyújt abból, amiért anno szeretni lehetett: röpködnek az utcaszlenges egysorosok, az akciót úgy vágja, lassítja, gyorsítja, mint a Sherlock Holmesban, és ütős montázsokkal foglalja össze azt, ami egyébként kötelező alapozás lenne: a felnövést, a rablást, a seregtoborzást.
 Jelenetek a filmből |
De még ezekben a guyritchies pillanatokban is megbicsaklik néha a film. Jó poén például, ha egy karakter előre elmeséli, mi fog történni, és látjuk, hogy tényleg az, mert viccet csinálnak az emberek meg a helyzetek kiszámíthatóságából, és közben még a közhelyeket is kikerülik. De ugyanazt a poént háromszor elsütni már nem elegáns, ráadásul az izgalomtól is megfosztja a nézőt: azért egy okosan kidolgozott heist csak elfért volna itt, nem? És az se ártott volna, ha az olyan mellékfiguráknak, mint Kínai George vagy Libazsír Bill, nem csak a nevére, hanem a karakterére is emlékezhetnénk.
Vagy ha Ritchie, és a filmet társíró Lionel Wigram gondolt volna valamit arról a rebellióról, amit itt véghezvisznek, ti. hogy lerántják a koszba Camelot pátosszal meg nemes eszmékkel terhelt világát. Tagadhatatlan, hogy az Arthur király egy szinttel az egynyári blockbusterek fölé helyezi magát, amikor egy többé-kevésbé konzekvensen kifejtett gondolattal terheli meg a történetét a hatalom természetéről – ti. hogy felemészti a használóját –, de az Arthur-mítoszt nem gondolja tovább. Ahhoz ugyanis el kellett volna jutni a fontosabb pontokig, és megnézni, mit kezd ez a csibész király mondjuk a Grállal, hogyan szövődik a bordélyházban felnőtt Arthurban a szerelem, mit szól hozzá, ha félrelép a felesége, egyáltalán: ha bármi olyasmi történik vele, amiben kidomborodik, mennyire más az ő, a seftes Arthur értékrendje, mint a legendabeli nemesé.
 A képek forrása: MAFAB |
Ám hiába várjuk, hogyan mesélik el másképp a mítoszt, mert nem jutunk el odáig, hogy belekezdenének. Az Arthur király: A kard legendája tipikus hollywoodi eredettörténet, ami Ádámtól és Évától kezdi a sztorit, a lényeget pedig a – talán soha el nem készülő – folytatásokra hagyja. Eredetileg egy hatrészes, összefüggő moziuniverzumot akart megalapozni ezzel a filmmel a Warner, amiben minden cameloti hős megkapja a maga filmjét, de az egy évvel elcsúsztatott premierből és az alapos pótforgatásokból is látszik, hogy a stúdió se bízik Guy Ritchie Arthurjában. Az igazi horrorsztorik csak jó pár hónappal a premier után szokták felszínre bukkanni, hogyan csonkolták meg a filmet öltönyös bürokraták, de az Arthur királyon már most látszik, hogy valami nem stimmelt a forgatáson, vagy az utómunkák során.
Két filmet kapunk ugyanis a pénzünkért: egy szubverzív, poénos, a mítoszt folyvást froclizó Guy Ritchie-filmet, és egy méregdrága, humortalan, sötét és CGI-jal túladagolt stúdiófantasyt. Önmagában mindkettő működhetne, a nyugdíjazott fenegyerek letolhatná még egyszer a torkunkon a mutatványát, a stúdió pedig kaszálhatna a Gyűrűk urából, a Trónok harcából és a Bibliából gyúrt egyveleggel, mert most nem igazán lehet ilyesmivel mellélőni. Együtt viszont kirúgják egymás alól a lábat: egyik oldalon a fantasy lesz unalmas és komolykodó, ha a friss és poénos részekhez mérjük, a másikon pedig idegesítő, hogy folyamatosan szabotálják a történetet, és akkor is viccelődnek, amikor lendületből kéne vágtatni az Excaliburral.