Dejszen nem olyan könnyű a’! Régi téma, hogy a Háry János szövegkönyve nem ér fel a zenéhez, illetve az is, hogy voltaképpen mi is a darab műfaja. Így aztán született a daljátékból egy szvit, melyet Toscanini, Doráti és a többiek nagy szerelemmel játszottak világszerte, illetve született minimum három film, melyekben csak az énekszólamokat bízták operaénekesekre. Meg persze ott vannak Háry legendás megformálói, Palló, Melis és Sólyom-Nagy, akik úgy festenek az újonc Háry-jelöltek mellett, mint az a bizonyos majlandi harminckettő a nagyabonyi kettő mellett.

És ott van a másik probléma: miről szól a Háry? Pontosabban: miről kell, miről illik szólnia? Mert hiába, hogy csak egy mese, egy mese a magyar Münchhausen báróról, aki szédületes történetekkel ámít a nagyabonyi csárdában, szeretjük mi, magyarok nemzeti hősnek tekinteni „a Háryt”. És sírva vigadni azon, hogy sírni vigadni mennyire jó dolog. Egyszóval bevégezni Kodály szándékát, aki pont ezt írta meg a Háry Jánosban: hogy a nép, akit megvert a tatár, a török, az osztrák (meg az orosz), mennyire szeret álmodozni, lódítani, dicsekedni – meg nótázni. Olyan a Háry és a közönsége, mint két egymásnak fordított tükör.

Anger Ferenc megkerüli ez utóbbi kérdéskört – rögtön hozzáteszem: szerencsésen. Ahelyett, hogy a magyar néplélekről agyalna, kihasználja, hogy kiváló színészei vannak, és elintézi, hogy jót nevessünk. Kicsit felmelegíti az ízes magyar virtust, kicsit legendát csinál Háryból, kicsit bohócot, mindezt jó arányérzékkel. Az első jelenetben Csuja Imre és Debreczeny Csaba kódorog a színpadra részegen. Főhősünk (Dobák Attila) viszont – habár kúszik a borosüvegért ő is – nem az a vaskos bajszú, pocakos huszár, ellenkezőleg, erőtől duzzadó, karcsú nyalka legény. Talán még az sem biztos, hogy kóros füllentő. Talán igazat mond. No, innen izgalmas. Itt kezdődik a mese.

 

Mert Dobák Attila megjelenésében eszményi Háry – igaz, igaz, nem az igazi, mert szőkésbarna kék szemekkel, de hát ki mondja meg, milyen színű a magyar. Jól áll neki az egyenruha, ha lenne ló, az is jól állna neki. És még színészkedni is jól tud, érzi, mikor és hogy döccen a rekeszizom, miként kell nevettetni. Felszegi az állát, előretolja az állkapcsát – kicsit olyan bradpittesen –, hát lehet ezt nem szeretni?

Nos, ha „nagyítóüveggel hallgatjuk” (Kodály mondása) – lehet. Dobák Attila harminckét éves, még nem elég érett a hangja a szólamhoz, a baritonok később érnek. És ez persze nem baj, a már említett híres Háry Jánosok is később, negyvenes éveikben lettek igazán jók a szerepben. Kicsit több ízt, több karaktert szeretnénk hallani ebben a bariton hangban, több játékosságot, leleményt. Kincs van a torkában, attól nem tud énekelni – tartja az ősrégi operaházi vicc, hát most erről lehet szó, Dobák hangja túl szépen, túl szabályosan hajlik. Most egyszeri előadásról van szó, de feltételezem, hogy pár újabb előadás után is sokat érne ez az amúgy sem érdemtelen teljesítmény.

Balga Gabriella szíven talál mint Örzse, és noha most kevésbé harsány karakter, nagyon-nagyon szimpatikus. És milyen jól megy neki ez a vidékies beszédmód. Persze, felvidéki énekesnőről van szó, így könnyű. Úgy énekelni viszont nem könnyű, hogy azt síri csendben, már-már áhítattal hallgassa meg a púposra töltött Müpa-hangversenyterem.

És nem felejhetjük el a pompás karakterszerepeket: Váradi Zita és Kálnay Zsófia sziporkázik a császárné, illetve Mária Lujza szerepében, Kiss Tivadar (Ebelasztin báró) ügyesen találja meg azt a határt, amikor még nem játssza túl, de unalmas sem marad. No és a legendás bajusszal és dörgő hanggal bíró Marci bácsiról sem feledkezhetek meg – Szvétek László remekelt a szerepben.

Még mindig nem fogyunk ki a nagy nevekből, Szerednyey Béla volt Ferenc császár, de Haumann Péter megjelenése Napóleon szerepében volt a hab a tortán. Pedig ripacskodik, lubickol, élvezi, hogy marháskodhat. De hát pont erre van a fél évszázados színpadi tapasztalat, Haumann tudja, mi működik, mi nem. A makogó, bocsánatért esdeklő, nyárfalevélként remegő Napóleon működik.

És ha még valamit, hát hadd méltassam a kórust és a táncosokat. A zenekari árokban Palló Imre (a nagy Háry-énekes fia, Kodály keresztfia), és az MR zenekara – folytathatnám, kár, hogy a kiváló színpadi játékhoz kevésbé szól kiválóan a zene. Sőt, sok hibával, gyakran szétesve, elmaradt csúcspontokkal. Vagy azt, hogy szólhat akárhogy, ezt a darabot már nem lehet nem sikerre vinni.