Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

EGYÜTT LEGYŐZNI AZ ÓRIÁST

Az óriás ölelése / InSite Dráma és Kerekasztal Színházi Nevelési Központ
2017. ápr. 16.
Nemcsak a műanyag szemetet, de a népmeséket is újrahasznosítja az InSite Dráma és az idén 25 éves Kerekasztal Színházi Nevelési Központ óvodásoknak szóló komplex színházi nevelési előadása. SZEMERÉDI FANNI KRITIKÁJA.

Az elsők között szólítják meg ezt a korosztályt ezzel a műfajjal. Az előadás izgalmas, bátorító, megható, a játszók értenek a gyerekek nyelvén és akarnak is beszélni velük, méghozzá fontos dolgokról. Odafigyelnek rájuk, a véleményükre, ötleteikre. Erre szükség is van, hiszen a mesét ők fogják befejezni, nekik kell megoldást találni a szorult helyzetben.   

Bethlenfalvy Ádám, Nyáry Árpád
Bethlenfalvy Ádám, Nyáry Arnold

Bámulatos, ahogyan a két színész-drámatanár, Bethlenfalvy Ádám és Nyári Arnold néhány perc alatt játékba tudja hívni a gyerekeket, be tudja őket vonni egy keretjátékba, majd egy mesébe, fenn tudja tartani a figyelmüket úgy, hogy miközben nagyszerűen elszórakoznak, pörög az agyuk, és a mese végén ők írják meg a megoldást, és ha már lendületben vannak, a keretjátéknak is ők adnak befejezést. Közben észre sem veszik a gyerekek, hogy rengeteget tanulnak, nemcsak környezetvédelem témakörben, de saját magukról is: arról, hogy fontos a szavuk, és ha összefognak, akkor a nehézségeket is le tudják küzdeni. Nem tudatosan, és nem didaktikusan, de előítéletek ellen dolgoznak, megértést, elfogadást, figyelmet gyakorolnak. Hogyan?

Két, neonnarancs mellénybe és kék kantáros melósruhába öltözött kukásember jön be az óvodások saját termébe. Zöld kukát húznak maguk után, kezükben lapát, seprű, egyikük mogorva öregember, szakadt kötött pulóverben, a másik fiatal, kedves, nyílt tekintetű fiú baseballsapkában. Az elszállítandó szemétért jöttek. Egy nagy nylonzsákba gyűjtik a feleslegessé vált tárgyakat, játékokat, bármit, mindent. Kézbe veszik az összegyűjtött tobozokat, a fajátékokat, kirakókat. A gyerekek egy része nem érti, mi történik, másik része odaszalad, és próbálja megmenteni a csoport játékait. A fiatal kukásnak egyszer csak a kezébe kerül egy törött mini vécéülőke, ami máris tükörkeretté válik a kezében. “Ismeritek? Tükröm, tükröm, mondd meg nékem…” És már ott is vagyunk a mesék világában. A fiatal srác (Bethlenfalvy Ádám – alias Bence) kérdései előhívják a gyerekek “mesetudását”, mesékből szerzett tapasztalatait. 

Az óriás ölelése meséjének története (írta: Chris Cooper, fordította: Hajós Zsuzsa), szerkezete ismerős a népmesékből. A szegény legény útnak indul, hogy élelmet keressen otthon maradt éhező testvérének és édesanyjának, útközben háromszor ismétlődik meg a próbatétel: segít a bajbajutottakon, majd legyőzve félelmét a rettenetes ellenség közelébe férkőzik, kedvességével és bátorságával eléri célját. De a végső nagy megpróbáltatás még hátra van… Ami jelen esetben csavarint a történeten, az egyrészt a keretjáték, másrészt az alaphelyzet vagy -konfliktus jellege, harmadrészt a színrevitel módja – e három dolog pontosan kidolgozva fonódik egymásba (rendező, látványtervező: Ceri Towsend). Így épül fel egy alaposan átgondolt, sok év tapasztalatával kidolgozott színházi nevelési előadás, aminek nézői egyúttal a színházi játék résztvevőivé, alakítóivá is válnak. A keretjáték kukásemberei “rímelnek” az alaphelyzetre, mely szerint az emberek azért éheznek, szomjaznak, haldokolnak, mert egy falánk, feneketlen bendőjű óriás semmi mást nem csinál, csak zabál. Az iszonyatos mennyiségű hulladékot termelő fogyasztói társadalom egyre csak fal, kimeríti a Föld erőforrásait és energiakészleteit. Ez mind ott van a játék mögött – amelynek minden eleme újrahasznosított szemétből áll! A főhős és a szörny is kidobott műanyagflakonokból, már nem működő mindennapi használati tárgyakból készült. A további szereplők: a kisegér egy elszakadt kábelű, kidobott számítógépes egér. Egy kukászsák, egy szakadt ernyő és egy üveg nélküli szemüveg, és máris kész a bagoly. Egy darab drót, és megvan a szarvas. Egy csomó kidobott kábel, műanyag zacskó, és kész a félelmetes sötét erdő. Gyönyörű rendszer épül, melynek minden eleme a helyén van, és erősíti a nagy egészet.    

Fotók: InSite Drama
Fotók: InSite Drama

A keretjáték szerint az idősebb kukásembernek, Laci bácsinak (Nyári Arnold) ez az utolsó munkanapja, holnap nyugdíjba megy. Ő az ellenpólus, aki nem akarja a mesét, mert semmi értelmét nem látja. Nem akar játszani, szkeptikusan elkülönül, kívül áll a körön, egyedül, és onnan kukkantgat mogorván a játszók felé. És ő az, aki szép lassan – nagyon lassan, sok-sok ellenállás és beszólogatás után, döcögve és bénázva, szégyenlősen és kelletlenkedve – belelendül a játékba-mesébe. Olyannyira, hogy egyszer csak kimondja, ami eszébe jut, minden megfontolás és öncenzúra nélkül, egy olyan borzalmasat (a főhős nevében a saját élete helyett felajánlja a mindent felfaló óriásnak a családtagjait), amitől rögtön ő maga is elszégyelli magát. 

De a legszebb az egészben, hogy a mesék iránt rajongó Bence ezt is beépíti a mesébe, nem ütközik meg rajta, nem villantja fel a tilos táblát, és nem szégyeníti meg Laci bácsit. Megmutatja ezzel, hogy az igazi mesék nem biztonságosak abban az értelemben, hogy próbára tesznek minket is; de azt is, hogy az igazi mesékben szabad szabadnak lenni, és kimondani bármit, ami eszünkbe jut, nincs határ és nincs lehetetlen, nincs szégyen és nincs tilos, mert minden helyzetből ki tudunk keveredni. Előkészíti ezzel a gyerekeket is arra, hogy a mese végén ki merjék mondani az ötleteiket, hogyan lehet legyőzni az óriást. Majd kilépve a mese világából, a valóság síkján működő keretjátékban is ők adnak tanácsot a kezdetben ellenséges, mogorva kukásbácsinak, hogy mivel töltse nyugdíjas napjait, hogy boldog legyen. Ehhez azonban szükség van két olyan játékmesterre, akik igazán figyelnek a gyerekekre. Ha például a főhős, Jancsi a sűrű sötét erdőben bolyong, a mesélő befejezetlen mondatára, “olyan volt…”, egy gyerek bekiabál: “mint egy börtön!” – a mesélő jól érti a gyerkőcöt, és nem leállítja, hogy “nem is egy börtönben vagyunk, te!”, hanem beépíti: “igen, olyan érzés lehetett, mint egy börtönben, sötét és szomorú”. Bethlenfalvy Ádám Bencéjében meg lehet bízni, bármit lehet neki mondani, annyira hisz a mesékben, annyira szeret játszani, hogy magával ragadja a gyerekeket. És komolyan veszi őket. Nyári Arnold Laci bácsiként megtalálja azt a vékony vonalat, amin egyensúlyozva a figura még éppen eléggé komor, mogorva és kicsit félelmetes, de még nem ijedünk meg tőle. Szépen érzékelteti a lassú folyamatot, ahogy a kiábrándult, reménytelen és tehetetlen ember lassan feloldódik, és elkezd hinni abban, hogy van tovább. Lehet rajta nevetni, meg lehet őt szeretni.  

A gyerekek a két csoportban, ahol a mesét láttam, különbözőféleképpen győzik le az óriást. Van, ahol erővel megharcolnak vele, van, ahol becsapják. És különböző ötleteket adnak Laci bácsinak, hogy boldog legyen: tenyésszen hörcsögöket vagy igyon ötven jégkockás limonádét. Minden megoldás működik. És aztán csodálkoznak, amikor a mese az ő ötleteikkel folytatódik: “Ezt én találtam ki!”

 Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt található.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek