A 80-as évek Magyarországának társadalma adja a hátteret, amire A pincebérlő szereplőinek kontúrja rajzolódik. Valóban csak kontúrja és nem több, hiszen a főleg belső monológokból, én-elbeszélésből álló szövegben minden és mindenki a főhősnő, a névtelen pincebérlő nézőpontján, tudatán és fantáziáin átszűrve jelenik meg. Ezekből a motívumokból jön létre aztán az alapcselekmény, egy pince megszerzésének és groteszk-szimbolikus lakótérré alakulásának, majd elvesztésének a története. Ugyanakkor nem lenne igazságos Deák Júlia második kötetével kapcsolatban, ha a néhány elszórt, a gazdasági (s nem politikai) rendszerváltást közvetlenül megelőző időszakra, a fogyasztói társadalom kialakulásának komikus kezdeteire tett megjegyzés, a „háttér” kiemelése válna uralkodó szólammá az értelmezés során, mert úgy a regény könnyen képletbe foglalható társadalomkritikává, a vesztesek világának katalógusává egyszerűsödne.

Azért említem ezt a lehetőséget, mert a cselekmény ugyan ad ehhez kapaszkodókat, de az időrend bonyolítása szándékoltan össze is zavarja a külső és a belső, az épülő környezet és a központi szerepet hordozó ház és lakóinak viszonyát. A pincét a „tanácstól” igényli és bérli a főszereplő, a „tanácselnök” aláírásával kap hivatalos levelet, viszont az NDK-ról mint egy már letűnt világról beszél („visszautazna az NDK-ba, ahogy Annemari hazáját neveztük akkoriban”).

Elmosódó, kissé mitizált, nem pedig külső körülmények által meghatározott az a tér és idő, amibe az olvasó beléphet. A pince megszerzését sem csak szociális problémák motiválják, sokkal erősebb a védettség, az elszigetelődés, a tárgyakkal való szimbiózis vágya: „És amint az üvegezett vasajtót kinyitottam odalent, és bezártam magam mögött, rögtön hihetetlen biztonság vett körül. A méteres vastag boltíves falak között végre oda kerültem, ahová mindig vágytam, eljutottam az engem mindentől megvédő bunkerembe, amely nem engedte, hogy bárki fenyegető közelségbe nyomuljon hozzám, itt elengedhettem magam, és figyelhettem a pincém zajait”.

Az elbeszélőre mágikus erővel hat, hogy a ház részeként a pince egyszerre különálló, saját és zavartalan, szinte időn kívüli alakulással rendelkező tér, másrészt viszont kötődik is a lakók élettörténetéhez. Nincs jelen, nem gondolunk rá nap mint nap, de megfeledkezni se tudunk róla, őrzi a tárgyakat, amik valamikor együtt éltek a fönti világgal: „Egy pince, ha régi, és régi a ház is fölötte, olyan szép tud lenni, hogy az embernek a szava is eláll tőle.”

Az ismeretlen pincéhez minden szereplő hozzákapcsolhatja képzelt vagy valós történeteit, beszélhet róla, elrejtheti benne, ami a „fölső” világban tiltott, esetleg használhatatlanná vált. Pszichológiai motivációk, értelmezések, vágyak keverednek a pusztán funkcionális felfogással. Az egyik mellékszereplő, a „pulis nő” szerint a „pincerendszer olyan, mint egy szexlabirintus”, s hogy a pincebérlővel együtt ők lehetnének odalent „a sötétség hetérái”. Az ószeres a polgári világ bútorait tárolja a pincében, s ezzel lehetőséget ad a bérlőnek a berendezkedésre, a maffiózó „fényes acéllakattal” zárja el bizonytalan eredetű tárgyait, az ügyvéd pedig egy múltbeli „állapotra” hivatkozva falaztatja be a pince szellőzőablakát.

Így szűnik meg végül a korábbi, a levegő áramlásán keresztül még érzékelt kapcsolat a külvilággal, s így válik végül tökéletesen hermetikussá a pince. A pusztulás, a rothadó, penészedő tárgyak, a levegőtlenség felborítja a korábbi groteszk egyensúlyt: „A baj idebent volt velünk, a falak értetlenül álltak az új helyzetben, az idő, amit eddig sikerült távol tartanom magunktól, most előjött valahonnan, és le se vette a szemét rólunk. Valami felfoghatatlan nagy változás közeledett felénk, és erre a végső percre pincém máris visszafojtott lélegzettel várakozott.”

Csak sajnálni lehet, hogy a regény zárlatában a szerző feloldja a pince „kafkai” rejtélyét, a szimbolikus többértelműséget, s egy gyakori, elcsépelt megoldással, az álomban átélt jelkép segítségével rekeszti be a történetet. A megtisztulás-újjászületés közegévé válik a pincét elárasztó víz, s a kisregény egészére visszavetíthető értelmet kap a jelenet: „tisztának érzem magam, és a kis pincém is megtisztult a vízben, mint egy csodálatos keresztségben”, és „a szabadság végre eljött hozzám. A vizes álom átszakította a valóság falát, és megtalált, nagylelkű barátom, a víz lassan feloldja a görcsöket, és segít, segít. Minden egyszerű már.” – olvashatjuk az előzmények összetettségéhez képest didaktikus befejezést.

Az elhamarkodott, csattanószerű és előkészítetlen zárlaton kívül póznak, az emelt stílus és a kimunkált prózanyelv hatáskényszerének látom, hogy Deák Júlia sokszor csak nehezen kerüli el az irodalmias szókapcsolatokat, paneleket. Önmagában és regénybeli kontextusával együtt is túl patetikus például az „autószalon zászlaja lengedezett” mondatrészlet a ’zászlója’, vagy a „szőke nő állott” a semleges ’állt’ helyett. Képzavar „egymás sarkában pöfögő buszok”-ról írni és a zsurnalizmus határán is túlkerül az „egy lámpát tettem könnyebbség céljából” nehézkessége, germanizmusa.

Nem komoly, de visszhangossá váló hibák ezek egy kis terjedelmű, s – ahogy az idézetek mutatják – a költői próza lehetőségeit is próbálgató, főleg a belső monológok kidolgozottságában erős és élvezhető szövegben.