Az Elmondani az elmondhatatlant az egyéni és a kollektív traumák, elsősorban a holokauszt nyelvi megfogalmazásait, a „személyes olvasás” (7.) lehetőségeit, illetve a társadalmi-történelmi traumákat elfedő, a hatalom által előírt hallgatás vagy álságos retorika formáiban jelentkező ideologikus szerveződéseket fürkészi. A szerző érdeklődése a magas irodalom kanonikus műveire és az ún. peremműfajokra, például a női életírás különböző formáira egyaránt kiterjed, döntően narratológiai és ideológiakritikai szempontú elemzéseiben pedig a „külügyekkel”, a szövegek szocio-kulturális kontextusaival is rendre számot vet.
Bár feminista problémaérzékenysége vitathatatlan, Menyhért Anna nem kötelezi el magát egyetlen (irodalom)tudományos vizsgálódási mód vagy dogma mellett; a kultúrantropológiai, újhistorista, dekonstruktív, pszichológiai és feminista megfontolásokat, olvasási stratégiáikat egymással termékenynek bizonyuló dialógusba léptetve alkalmazza. A különböző teoretikus irányzatok történetiségére, egymásra épülésükre és hatékonyságukra fordított figyelem széleskörű elméleti tájékozottságról, többnyire precíz tárgyalásmódról tanúskodik. Stephen Greenblatt két kötetéről és az újhistorizmusról (Regényes történelem), vagy a személyes irodalomkritikáról (personal criticism) értő, interpretációs kockázataikkal is számoló közvetítést olvashatunk.
A kötethez tematikusan illeszkedő, kifejtetlenségében arról mégis leváló Érzelmekről informatívan kiskritikától eltekintve színvonalas, gördülékeny stílusú írásokkal találkozunk. A mini Kertész Imre-monográfiává összeálló, a Sorstalanság, a Felszámolás és a K. dosszié elemzéseinek triászából kimagaslik az elbeszélő pozíció- és nyelvváltásaira figyelmező, a töréstapasztalat színre vitelét elemző Sorstalanság-tanulmány. Menyhért hasonló, a korrekt, bőséges szakirodalmi hivatkozásokban is tükröződő alapossággal dolgozza fel Vágó Márta, Szántó Judit és Kozmutza Flóra visszaemlékezéseit, melyeket női életírásként, „tükör-autobiográfiaként” (139.) azonosít, s az anyaivá formált narratív identitás közös csomósodására hívja fel a figyelmet. Az először itt olvasható Memoár mint anyai szó fontos, nagy ívű, a József Attila-kultusz kutatásában is jól hasznosítható értekezés. A Belső út – a koholmány botránya című tanulmány Binjamin Wilkomirski „vallomásának”, az identitás kialakításának kimerítő elemzése mellett fontos megállapításokat tesz a kulturális, kollektív emlékezet működésére, a holokauszt emlékével való visszaélési lehetőségekre nézve – ez az analízis a 2008-as skandallum, Mischa Defonseca/Monique de Wael memoárjának értelmezésében példaértékű lehet.
Az egységes koncepciójú kötet legfőbb teoretikus tétjét, újszerű elméleti hozadékát a „személyes olvasás” lehetősége, kidolgozása képezi, s ettől aligha függetlenül az Előszóban, hangsúlyosan pedig a Személyes olvasás című, második bevezetőként is érthető tanulmányban a szerző a személyességről való tudományos beszédet sürgeti. A „személyes jelenlétről való hallgatás” (53.) kijelentését vagy azt, hogy „az elméleti irányultságú irodalomtudomány Magyarországon az utóbbi időben nem sokat foglalkozott a személyesség kérdésével” (11.) – bár ezt egy lábjegyzetben némileg visszavonja a szerző –, a témába vágó Helikon-számok (Autobiográfia-kutatás; Kritikai szubjektivizmus), vagy Séllei Nóra kötete (Tükröm, tükröm… Írónők önéletrajzai a 20. század elejéről) fölötti elsiklás azonban ugyancsak elnagyoltnak mutatja fel.
A kötetben gyakorta szóba hozott „személyesség” nem igazán könnyíti meg a „személyes olvasás” megértését. Az általam érzékelt ködösség elsősorban abból fakad, hogy az egyes írások a „személyesség” más-más, az egyéni olvasástapasztalatot, az intézményesített akadémiai diszkurzust, illetve az önmagaság megírásának módozatait érintő aspektusával számolnak. Így az irodalom intuitív megértésével, egyféle részvevő ráhangolódással: „[e]zt a személyességet nem elsősorban stiláris értelemben, a tanulmányok beszélőjére, az ő személyes megnyilvánulásaira vonatkoztatva gondolom el, hanem inkább az olvasás és az írás érzelmi értelemben is vett dialogikusságában, a másikra való nyitottságában és teherbírásában tartom megfoghatónak” (8.). Az irodalomtudós írásban explicit módon megjelenítendő szubjektivizmusával: „[a személyes olvasás] elvárja a tudományos szöveg szerzőjétől, hogy az saját indítóokaira és érzelmeire s a beszédmódját meghatározó tényezőkre reflektáljon” (52-53). Vagy az önéletrajzisággal: autobiografikus jellegű szövegek, memoárok, tanúságtételek (Személyes olvasás); a kritikus élettörténetéből vett epizódok beépítése az irodalomkritikába (Trafik; „Amit mondunk, az a te szavad!”). Ez utóbbi, a personal criticism nyomvonalát követő kritikaírás-gyakorlat alapján úgy tűnik, „személyes olvasáson” mégiscsak a „tanulmányok beszélőjének” a szokottnál valóban hangsúlyosabb – bár a néhai deKON-csoport tagjainak írásait figyelembe véve: nem előzmény nélküli –, írásos megjelenítését kell értenünk.
Mint mindig, egy elmélet sikere, érvényessége hatékonyságában, az interpretációs gyakorlat során mutatkozik meg. A Javított kiadás vagy az 1945-1956 közti agitatív antológiaköltészet elemzései esetén Menyhért önéletrajzi hozzájárulásai nem egyszerűen a „személyes” érintettség jelzéséért, hanem egy korszak, ti. a Kádár-rendszer világnézetének felvillantásáért szavatolnak – ezek sikerült újhistorista kontextualizációként értelmezhetők. A nem túl meggyőző, olvasónaplószerű Zsidó vagy?-elemzés azonban rámutat az olvasásmód legfőbb veszélyére, vagyis arra, hogy a „saját” hozzáállás tárgyalása a textus (és az életmű) tüzetes elemzésének rovására mehet. A regénycím kérdésére egyértelmű választ váró futam nemcsak a primer szöveg ide vágó részleteitől (pl. „római katolikus”, 51.; „én tulajdonképpen nem vagyok zsidó”, 113.), de a trauma elbeszélésének ősváltozatától [a (zsidó vagy?) A huron tóban] is eltekint – a szerzői interjúkat viszont ugyancsak kedveli –, ekképp a túlsággal önkényes, kisajátító értelmezés bírálata joggal érheti.
Végezetül pedig mégiscsak felteszem azt a messzire vezető, a kötetet lapozgatva fel-felmerülő, nem a tudományos beszédmód nyilvánvalóan konvenció-alapú objektivizmusára, hanem a személy(esség) tetten érésére irányuló kérdést, hogy létezik-e személytelen olvasás?
Vö. Perecz László: Mégis-beszéd
Darvasi Ferenc: Irodalmi traumatológia
Deres Kornélia: Narratív gyógyulás