A kultúra régi tudatában Európa Észak-Dél-tengelyének volt jelentősége. Homér és Osszián. Itáliai és németalföldi festészet. Elbeszélés és leírás. A ködös Észak és a verőfényes latin világ. A nagy művészettörténész, Max Dvořák észrevette, hogy a német képzőművészet egyik típusba sem illik, hanem egy harmadiknak kell elképzelnünk. A XX. században a Nyugat-Kelet-tengely vált meghatározóvá, de Németország ebbe a tipológiába sem illett. Megpróbálták Mitteleuropa centrumaként leírni, majd a tragikus történelem négy évtizedre szétvetette egy keleti és egy nyugati Németországra.

Ebben a kontextusban jelent meg Georg Baselitz festészete. Igazi senkiföldjén állt, náci apa gyermekeként, Kelet-Németországból, FDJ-indoktrinációval érkezett meg az ötvenes évek végén Nyugat-Berlinbe, ahol találkozott az akkor épp székhelyét Párizsból New Yorkba áttevő modern képzőművészettel. Tradíciók ezek, amelyek kölcsönösen kioltják egymást, és egy vad, tanácstalan fiatal lelket kétségbeesésbe taszíthatnak. És valóban, van valami calibani jelleg Baselitz indulásában.

Ugyanakkor ez a szétrobbanó, megtört, vagy éppen széttépett, a 0 ponton álló, újra induló hagyomány mélyen és jellegzetesen német hagyomány. Már Luther sola scripturája is a hagyományt roppantotta szét. Hosszú történet ez. Amit Baselitz a német művészet csúnyaságának nevez. Nietzsche dionüszoszi igénybejelentése az apollói szépséggel szemben. A német császárság kikiáltása Versailles-ban. Vagy Rilke azon kijelentése – és ide felkiáltójelet kell tenni, mert Rilke aztán majdhogynem a sznobériáig menően fürdött a kultúrában –, hogy „Majdnem egyáltalában nincs kultúrám”, amihez 1920-ban hozzátette, hogy „hagyományaink nem vezetnek bennünket; száraz ágak, amelyek már nem táplálkoznak a gyökerek erejéből". S tegyük hozzá ehhez a tradíció kényszerű újragondolását a világháború után. Milyen szellemi áramlatok vezettek a fasizmushoz? Ki volt ártatlan, ki nem? Ennek az eszmetörténeti nürnbergi pernek, ha nem is a legrokonszenvesebb, de mindenesetre legjellegzetesebb példája a német kultúrkörhöz tartozó magyar filozófus, Lukács György könyve, Az ész trónfosztása.

Baselitzet úgy látjuk a múlt század hatvanas éveiben, hogy egy majdnem üres tábla előtt áll. Az üres tábla avantgardista szimbólum lehetne, de a különbség az, hogy az avantgardisták letörlik a táblát, Baselitz számára viszont eredendően üres. S a kortársi köznyelv új betűit, az absztrakció betűit sem akarja felírni rá. Nem akar ábrázolni, de nem akar lemondani sem az ábrázolásról. S rokonszenvei is a senkiföldjére vezetnek, ahol találkozik az art bruttel: ő kulturális okokból, amazok mentális okokból állnak kívül minden hagyományon.

A 0 ponton azonban nem lehet berendezkedni, s a táblák természete, hogy megtelnek jelekkel, hagyományösszefüggések jönnek létre, tudatos és öntudatlan kapcsolódások, rokon utak és keresések. Baselitz egy interjújában arról a belátásáról beszélt, hogy a képeknek már meglévő képek az előfeltételei, s erre egy nevezetes kép-címében még a hiperradikális Marcel Duchamp-t is figyelmeztette. Ott, abban a sorozatban Duchamp képe volt Baselitz számára a már meglévő kép, Duchamp számára pedig Picassóé. Ezeknek a képeknek a feltárása és felhasználása jelenti a mester számára a feladatot, a művészettörténészek számára pedig a kimeríthetetlen vadászterületet.

Forrás: Magyar Nemzeti Galéria

Felfigyeltem arra, hogy a Londoni iskola két német tagjának, Auerbachnak és Freudnak a kitartását a figuralitás mellett Baselitz összefüggésbe hozta a „régi Berlinnel”. Az 1920-as évek Berlinjére gondolt, amely maga is egy 0 pontról való kétségbeesett indulás volt. De vajon Baselitz olyan képeiben, mint a maga idejében pornográfiabotrányt kavart Kárba veszett a nagy éjszaka, nem jelenik-e meg ez a tapasztalat, Otto Dix és Georg Grosz, vagy a Berlinbe Baselitzhez hasonlóan szintén Drezdából áttelepülő Ernst Ludwig Kirchner tapasztalata, áteresztve az azóta eltelt idő, a II. világháború tapasztalatán, vagy inkább sokkszerű következményén, a tapasztalat-szegénységen?

Baselitz életművét a tapasztalattal való telítődés metaforájának foghatjuk fel. Hagyományok megszerzése ez, visszaszerzése, megkonstruálása. Kiragadhatunk csoportokat e folyamatból, amelyek igen heterogén eredetűek. Képzőművészetiek, életrajziak, irodalmiak. Szovjet szocialista realizmus és manierizmus; házasélet és emlékek a lebombázott Drezda halottairól; Wagner és Karl May. A 2002-es gyönyörű Wagner lovat fest a hóba  rejtélyes címét összefüggésbe hozhatjuk a kép analógiája alapján egy másikkal, a 2006-os Megmutatom Karl Mayt-tal. Felfigyelhetünk egy újabb német tradícióra, a kisállami patriotizmusra, elvégre Baselitz hagyományaiban oly sok a szász: Wagner és May, Cranach és Kirchner, Ferdinand von Rayski, Caspar David Friedrich, és így tovább. Egy igen fontos csoport – talán a legfontosabb – a saját képekhez való visszatérés, saját maga idézése, hagyománnyá változtatása, a korábbi művek anyaggá, képtapasztalattá való visszaminősítése és újraalkotása, amelyet Baselitz remixnek nevez.

Wagner lovat fest a hóba

Mindeme heterogenitások mögött egy nagyon is homogén, és az egész életművet szilárdan egyben tartó feszültség húzódik meg, amelynek két pólusát a legegyszerűbben úgy fejezhetjük ki, hogy legyen-e a képnek jelentése, vagy ne legyen. Azaz csak és kizárólag önmagát jelentse, a vonalak, a színek és a foltok tetteit, vagy pedig mégis csak ráirányítsa a művész a figyelmet valami mégoly minimális referenciára. Baselitz művészi küzdelmei, amelyek nagyon nagy mértékben a történet értelmében vett referencia, és az azonosíthatóság értelmében vett referencia megsemmisítésére irányultak, s határozottan állást foglaltak a klasszikus szépséggel szemben, egyenesen a csúnyaság védelmében, végső soron mindig megőrizték – ahogy valaha a manieristák – a klasszikus tárgyat, az emberi testet és az emberi arcot.

Örömmel üdvözöljük Baselitz mestert Budapesten.