Kocsis Zoltán 2335. színpadra lépésének estéjén Pablo Casals fenti gondolatát osztotta meg a veszprémi közönséggel, amikor nyitóbeszédében a vájtfülű, illetve a zeneirodalomban kevésbé jártas, ám a zenét kedvelő közönség közötti különbségről beszélt.
Már Kocsis Zoltán első mondatából kiderült, milyen fontos neki és zenekarának a közönséggel való kapcsolat – ugyanis megjegyezte, mennyire zavarja a vakító reflektor fénye, mert nem látja az arcokat, azokét, akikhez beszél… És ez a kapcsolat egy pillanatra sem szakadt meg a koncert során.
 Klukon Edit, Ráni Dezső és Fülöp |
A nyitóhangverseny az utóbbi száz év egyik leghidegebb és felettébb esős július végi napján a város új büszkeségébe, az impozáns sportcsarnokba szorult. Az időjárás már nem először teszi próbára a fesztivál szervezőit, de ezúttal valóban színvonalas helyszínen tudták fogadni a közönséget. Az Aréna azonban mégiscsak egy sportcsarnok, még ha az igényes díszletek ezt feledtetni is próbálták. Az eredeti helyszín, a veszprémi vár varázsa adja az Ünnepi Játékok egyediségét, ami most kevéssé emelkedett hangulatú teremre cserélődött. Ezek a gondolatok azonban csak a koncert elejéig motoszkáltak a néző fejében, a zenehallgatással szépen el is illantak. Mint ahogyan a hangosítás okozta kezdeti kifogások is, mivel Mozart nyitódarabként felhangzó F-Dúr versenymű három zongorára és zenekarra című műve még egy kicsit tompán, visszafogottan szólalt meg.
A három tételes, viszonylag rövid művet Mozart eredetileg három zongorára komponálta még 1776-ban, aztán négy évvel később elkészítette az ismertebb, kétzongorás átiratot is. A Nemzeti Filharmonikusok mellett a három zongoránál Ránki Dezső, Klukon Edit és Ránki Fülöp ült. Izgalmas trió: a két hangsúlyos szólamot az utóbbi időben négykezeseket és kamaradarabokat együtt játszó, remekül összeszokott Ránki-Klukon páros vezette elő, a harmadikat pedig 13 éves fiuk, Fülöp vitte. Az első tétel dinamikusan, könnyeden indult, később azonban néhol egy-egy pillanatra leült az előadás. A zongoraszólamok mindazonáltal együtt éltek, kergetőztek, játszottak, lírai mesébe kezdtek; szólóban és csapatjátékban egyaránt felemelő teljesítményt nyújtottak Ránkiék. A zenekar ebben a darabban némiképp háttérbe szorult – szó szerint is, hiszen a színpad elejét a hatalmas zongorák foglalták el. Az ő idejük igazán a szünet után jött el.
 Kocsis Zoltán és a Nemzeti Filharmonikusok |
A nagyzenekarra kiegészült orkesztra Beethoven VIII. szimfóniájának első taktusaival szinte berobbant a sportcsarnokba, s ez a lendület a záróakkordig megmaradt. Beethoven 1812-ben írt F –dúr szimfóniája vidám, szinte tréfás, sőt parodisztikus részekből áll, néhány drámai dallammal kiegészítve, s bár a premieren kellemes fogadtatásra talált a mű, mégsem lett a közönség kedvence. Amikor megkérdezték Beethovent, miért népszerűbb a VII. szimfónia, mint a VIII., ezt válaszolta: „Mert a nyolcadik annyival jobb”. A Nemzeti Filharmonikusok pedig Kocsis Zoltán vezényletével úgy adták elő a művet, hogy abból akár el is hihettük, hogy a nyolcadik tényleg jobb. Kocsis és a zenekar természetes egyszerűséggel, forszírozott drámaiság nélkül játszotta el a komponista legrövidebb szimfóniáját. A második tétel – noha a karmester a koncert végén bevallotta, hogy ez sikerült legkevésbé, és ezért is hallhattuk éppen ezt ráadásként – ütős pianói metronomszerű precizitással interpretálták a Rossini-paródiaként ismert dallamot. Kocsis a ráadás előtt mesélt is Beethoven „Rossini-komplexusáról”, amelynek eredménye lett ez a tétel. Az olasz operaszerző ugyanis a napóleoni háborúk utáni közhangulatban – nem meglepő módon – sokkal népszerűbb volt műveivel a német szerzőnél. Ahogy Kocsis Zoltán ironikusan megjegyezte: Salieri az olasz operák komponálása felé terelgette Beethovent, így ha a zeneszerző több időt tölt Salierivel, akár olaszos operaszerző is válhatott volna belőle.
Kapcsolódó cikkünk: Nyári fesztiválok 2008