Régi ötletem, hogy bizonyos filmek esetén elég lenne csak a trailert megnézni. Beülnénk a moziba, és kétórányi vetítés után legalább harminc film „élményével” jönnénk ki. Egészen olyan lenne, mint az egykor népszerű, az olvasás illúziójával járó, 77 legjobb világirodalmi regény-szerű kiadványt futnánk át, amely csupán a remekművek rövid, pár perc alatt átfutó szüzséjét kínálta: tájékozottság, az átélés kínjai nélkül. Egy máris bekerülhetne a Hollywood 77 nagy ígérete című összeállításba.
Az Utazók vert még át annak idején ennyire: szolid, feszült, de egyben okos kamaradrámát ígért az űrben, hogy aztán mindebből semmit se váltson be. Egyetlen szerény ötletet húzott el 116 percig, ami igazából már önmagában is bravúros. Az Élet előzetese még ennél is nagyobb ígéretet tett a hinni akaró nézőnek: az úgynevezett realisztikus sci-fi sorát folytatja egy emlékezetesnek tűnő darabbal. Azt, amit a Gravitáció, a Mentőexpedíció és az Érkezés fémjelez. Úgy feldolgozni a science fiction nagy témáit, mintha azok valóban megtörténhetnének, a legkisebb fikcióval a legnagyobb valóságérzet megteremtését: egy nap eljutunk a Marsra (aztán ottfelejtünk valakit), végzetes láncreakció indul el az űrben egy felrobbanó műholddal, és igen, egy nap tényleg idegen civilizáció jelenik meg a Földön, amellyel fel kell venni a kapcsolatot. Most meg: a Földön kívüli élet nyomait találja meg egy űrszonda a Marson, egyetlen kis, alvó sejtecskét, amelyet életre piszkál a nemzetközi űrállomás legénysége. És akkor klausztrofóbiás gondolatfutamokat folytathatunk az élet mibenlétéről, alapvető kétértelműségéről, és fenyegetéséről: ami él, az egyben pusztítani is akar. Mert az ő szemszögéből ez a túlélés feltétele, a kérdés csak az, hogy az ember hova kerül majd az új táplálékláncban.
 Jelenetek a filmből |
Nem mondom, hogy ne volnának erre próbálkozások. Mármint a gondolkodásra. A film első harmada egészen biztató e szempontból, még az iróniát sem nélkülözi: odalent több jelentkező közül kiválasztják azt az iskolát, amelyik nevet adhat az új, akkor még csak pár sejtből álló lénynek. A cuki kislány a Times Square-en jelenti be, hogy az iskolájuk névadója után Kevinnek kereszteli el a jövevényt. És a biológus odafönt még mond néhány mondatot az életről úgy általában, és ezzel véget is ér a gondolkodás mímelése. Innen az Élet egy közepes horror logikája mentén építkezik. Igazából nem történt semmi egyéb, minthogy A nyolcadik utas: a Halál forgatókönyvéből kihúzták az idegen űrhajót és az Alien helyére mindenhová beírták egysejtű barátunkat, majd két fokkal „hihetőbb” környezetet építettek köré.
Minden jó tehát addig, amíg a lény elfér egy Petri-csészében.
Csakhogy az új jövevény a régi recept szerint növekedni kezd (most speciel a hordozótesten, vagyis az emberen kívül – bár néha, hogy a nosztalgiát fokozza, be is bújik a vendéglátóiba), és egyszemélyes partizánként kezdi levadászni a legénységet. Innen már csupán az egyetlen kérdés, hogy ez milyen sorrendben történik majd: előbb a kevésbé ismert színészek, a kisebbségek, majd a sztárok jönnek-e, ahogy ez lenni szokott, vagy lesz meglepetés is. (Annyit talán elárulhatok, hogy igen, lesz egy kisebb meglepetés.) Talán csak annyi emeli ki az Életet a sűrű, többsejtű masszából, hogy igen megkapó látványvilággal operál és az átlagnál jobb színészeket vet be, bár rájuk egy ponton túl csak a konstans menekülés jut. Lírai részekben (úgy hiányzik az apám, mondja félig fagyottan a jónő, és ekkor kevés választ el attól, hogy csöndben felzokogjunk a mozi félreeső sarkában), amelyek a lassítást és a drámai végkifejlet felvezetését szolgálnák, meg annak tudatosítását, hogy a szereplők mégsem pusztán eledel céljából vannak ott, mégiscsak humán lények lennének, szóval ebben igencsak rosszul teljesít a film. A szereplők tehát tényleg csak azért vannak ott, mert szkafanderrel nem lakna jól a lény, űrmolyokra pedig (eddig még) nem volt igény. Így aztán nem is beszélnék sokat színészi teljesítményről. Van, aki hihetőbben fél (Hiroyuki Sanada), más szebben (Rebecca Ferguson); van, aki esendőbben (Ariyon Bakare), más férfiasabban (Jake Gyllenhaal).
 A képek forrása: MAFAB |
Az Élet azért helyenként izgalmas is tud lenni, bár inkább a bevett klisék rutinjával dolgozik, és ügyesen azt az ajtót is nyitva hagyja, amelyen elsöprő vagy akár csak kalkulálható siker esetén az előzmények és folytatások is besurranhatnak. Hiszen talán lenne igény egy alternatív Alien-sorozatra, hogy alaposabban megismerjük Kevin marsbéli (elhangzik, hogy vélhetően ő pusztította le a bolygót) és egyéb életét is.
Igazából egyetlen gondolatkísérletet enged meg magának a film, ezen talán kissé elidőzhet a néző két „űrebéd” között. Az egyre agresszívebben növekvő, környezetét maga alá gyűrő, kíméletlen (mert élni akaró) terjeszkedéssel voltaképpen az emberiség metaforáját látjuk jönni-menni az űrállomáson. Vagyis maga az ember támad az emberre, régi és megnevezhetetlen félelmeink és szorongásaink saját mivoltunkból fakadnak, csak jobb ezt kivetíteni (és látványosabb), mint sötét arccal merengeni egy romkocsmában. Az Alien még szó szerint belőlünk tört ki, és még halálában is (savas vér) pusztító volt. Kevin ennél szimplább és agresszívabb lény, saját maga az egyetlen ellensége, hiszen levegő nélkül is csak hibernálja önmagát. Nem csodálnám, ha a Greenpeace egy napon a pólóira nyomtatná.