Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

ILLUMINATIONS

Grigorij Szokolov koncertje
2017. márc. 9.
Egészen különleges, sőt különös műsort állított össze Grigorij Szokolov a Zongora sorozat keretében február 28-án adott hangversenyére. MALINA JÁNOS KRITIKÁJA.
Formálisan és szembeötlően azért, mert az öt Mozart- és Beethoven-mű közül négy moll hangnemű és négy – nem ugyanaz a négy – c tonalitású volt. Legfőképpen azonban azért, mert a dúr hangnemű kompozíció, a kezdőszám, nem volt más, mint Mozart gyermeki ártatlanságú, C-dúr sonata faciléje (K 545); e mű angyali derűje viszont, első ránézésre legalább, minden máshoz alkalmasabb bevezetésnek látszik, mint a c-moll fantázia (K 475) és a c-moll szonáta (K 457), majd a koncert második felében Beethoven op. 90-es e-moll és op. 111-es c-moll szonátája alkotta, feneketlen mélységekbe bepillantást engedő sorozathoz.
 
Grigorij Szokolov
Grigorij Szokolov
Persze világos, hogy a C-dúr szonáta hiába készült kezdők számára, mégis a Don Giovanni kortársa, és hasonlít a kevéssel korábbi Kis éji zenéhez: a látszólagos egyszerűség alaposabban megvizsgálva a zsenialitás kikristályosodásának bizonyul. Bizonyosan túlzott leegyszerűsítés tehát naivnak bélyegeznünk a korábban keletkezett, „komplexebb” és „felkavaróbb” moll-kompozíciókhoz képest. S ha Grigorij Szokolov műsorfelépítése különösnek tetszik, akkor szinte bizonyos, hogy ezzel valamifajta összefüggésekre igyekezett rávezetni bennünket – a véletlennek, azt hiszem, ő nemigen szokott esélyt adni. (Elképzelésének összefüggés-központúsága egyébként már abban is megnyilvánult, hogy a koncert mindkét félidejét quasi attacca, a darabokat egy nagyobb konstrukcióvá összeolvasztva játszotta.)
 
A sonata facile mindenesetre már hangzásában is rendkívüli volt: valamiféle szublimált, zenélődoboz-szerűen csilingelő hangon szólalt meg. Ez azonban éppenséggel nem az olcsóság vagy az éretlenség képzetét keltette, hanem éppen ellenkezőleg:  mennyei zenélő dobozét, amelynek hangjai egy magasabb szférából hatolnak le hozzánk. Ám ez így már nem is olyan idillikus: a haldokló gyermek földöntúli hangjait juttatják eszünkbe az Erlkönig hideglelősen gyönyörűséges Fischer-Dieskau-féle előadásában. S erről a pontról talán már el lehet indulni Mozart és Beethoven moll-világa felé.
 
A Mozart-fantázia és a szonáta bizonyos fokig már eredetileg is összefügg egymással, hiszen a művek valószínűleg szerzői jóváhagyással jelentek meg – kevéssel keletkezésük után – egy kiadványban, sőt közös opuszszám alatt. Szokolov előadásában mindenképpen meggyőzően olvadt össze a két mű egyetlen ciklussá, „prelúdium és szonátá”-vá – amennyire bizarr ez így leírva, annyira természetesen hatott a pódiumon.
 
Az a hangképzés, amelyre a C-dúr szonátával kapcsolatban utaltam, persze – mutatis mutandis – a c-moll darabokra is átöröklődött a ciklikusság jegyében. Az azonban bizonyos, hogy a helyzet így erőteljesen megbonyolódott, hiszen utóbbiakban lényegesen több személyes megnyilvánulás, felkavaró mozzanat rejlik, s az a felülemelkedett hang, az a leszűrtség, amelyet a hangverseny kezdetén Szokolov deklarált, nem könnyíti meg az átélést és az azonosulást, pontosabban átadásukat, érzékeltetésüket a hallgató számára. S talán nem tévedek nagyot, ha ezt az ellentmondást, illetve az arra adott magasrendű választ tekintem a hangverseny központi problematikájának, illetve fő élményforrásának.
 
Mindehhez képest rutinkötelessége a kritikusnak, hogy regisztrálja Szokolov zenélésének és zongorázásának megszokott, de mindig újra felfedezett, ragyogó erényeit: a hangképzés, az artikuláció finoman kidolgozott gazdagságát, a meglepő effektusokat és felfedezéseket, az információtömeg sűrűségét, amellyel a hallgatót ostromolja; a számtalan színárnyalatot a lehelletszerű puhaságtól a ruganyos allegrókon és a valószínűtlenül sűrű trillákon át a feltornyosuló fortissimókig; a zenei folyamat feltartóztathatatlan koherenciáját, a kifejezés terén pedig a kilátástalan szomorúság torokszorító felidézését (például a c-moll szonáta lassú tételében), vagy éppen a tragikum kegyetlenül őszinte megnyilvánulásait.
 
A második részben Beethoven utolsó két, hét-nyolc éves különbséggel komponált moll-szonátájának egyetlen ciklussá történő összeolvasztása, már csak a hangnemek különbözősége miatt is, jóval inkább megkérdőjelezhető, mint a Mozart-daraboké – elvben. Mert a valóságban ez is csodálatosan működött, ár csak azért is, mert a „varratnál” segített a c-moll szonáta kezdetének pillanatnyi tonális bizonytalansága. Ez azonban csupán egy praktikus ok; a mélyebb ok abban kereshető, hogy a mondott előadói felülemelkedettség összhangban volt a kései, testi szenvedések közepette komponált szonáták beethoveni felülemelkedettségével; és ahogyan fájdalom és megnyugvás a művekben végső soron a maga ezer arcával és árnyalatával együtt is összebékül egymással, úgy tudta Szokolov is egyaránt közvetíteni számunkra az ezer árnyalatot és a megbékélést – és akkor már mindegy is, hogy melyik árnyalat éppen melyik szonátában kapott helyet.
 
Szokolov öt ráadást adott: egy Schubertet, két Chopin-noktürnt, egy Rameaut és Schumann C-dúr arabeszkjét. Utóbbi már elmondhatatlanul gyönyörű volt; ezen a  ponton a hangverseny tehát folytathatatlanná vált.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek