A Woody Allen 1982-es filmje nyomán, Kozma András fordítását felhasználva, Kern András, Perczel Enikő dramaturg és Vörös Róbert által írt „egyéjszakás kaland” a hasonló sikamlós, „könnyes-mosolygós” szex kontra szerelem színművekhez képest szövegében semmi újdonságot nem tartogat. Három nő–férfi pár; majdnem mindenki majdnem mindenkivel, szigorúan, de legalábbis 95 százalékban hetero alapon; akik legjobban szeretnének egymással, azok járnak pórul olykor.
Hegyi Barbara, Telekes Péter |
Csak az módosít a hol vicces, hol melodramatikus, hol groteszk szokványon, hogy a nyárközépi hosszú hétvégére összeverődő rokonok, barátok, ismerősök halvány érdeklődést tanúsítanak a házigazda Andrew számos kacifántos találmánya közül a legfontosabb: a valóság dimenzióján túl egy másikat, misztikusabbat megnyitni képes gép (egyszerű laterna magica) távoli régiókba fúródó fényforrása iránt. Mintha játék, költészet, alkoholköd egy pillanatra be is igazolná a masinához kapcsolt reményt (és a befejezés szintén erre fonódik rá): létezhet egy emeltebb, teljesebb, álomibb világ; múlt, jelen jövő hajdani, mostani, majdani élőinek és holtjainak teliholdas erdeje.
Egy mesét, alapsztorit el lehet mondani, játszani százszor, ezerszer. Ez ebben a formában elég unalmas mese. Tucatnyi jó bemondása és megjelenítésének iskolázottsága nem űzi el érdektelenségét, kiszámíthatóságát. A hat színésznek nem okoz gondot, hogy a figuraskicceket végigvigye az előadáson. Kern András bölcsen nem Woody Allen filmbeli szerepét szemelte ki magának, hanem a virgoncul élemedett (épp nősülni készülő) professzort (Leopold), s a szürke eleganciájú karakterben egyetlen látványos poént sem keresve – de egy klasszikus dal recsegő eléneklésének zenitjére felérve –, gunyoros tartózkodással nyit teret a többieknek: tessék, arassanak a fiatalok. Seress Zoltán merő ideges reszketés, rángó szájszél, csupa cidri Andrew-jának kevéssé sikeres szókimondásai, újrakezdegetései jó partnerre lelnek Hegyi Barbara buzgón, tevékenyen önmardosó Adrienjében, aki mint szeretkezési válságba élet(te)lenedett, frigid feleség folyton szeretné kiköszörülni a csorbát. A pörgő, lenge Bata Éva (Dulcy) a legszentivánéjibb jelenség, egyszerre Hermia- és Helena-paródia az eredeti vígjátékra visszakacsintva. Péter Kata (Ariel) viszont neve ellenére a legkevésbé sincs a Vihar, a Midsummer Night, esetleg más Shakespeare-mű ironizált hullámhosszán; inkább csak durcás. Telekes Péter (Maxwell) némi krakéler vagy bohócos megoldásért nem megy a szomszédba az orvos donjuant alakítva.
Kern András. Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu |
A Szentivánéji tündéreinek helyébe lépő négy koboldember ifjú lény hol fává összeágazódó biodíszlet, hol illanó-villanó, épp szükséges statiszta. Bach Zsófia e. h., Réti Nóra e. h., Benkő Bence Dániel és Bergendi Áron öltözékén az éj színe, a fekete regnál. Az orosz vendégrendező Aleszandr Bargman általuk, mozgatásukkal többet elárul színházteremtő képességeiről, mint a fősodor tapasztalt színészeinek örökös ki-be járásaival, a sok kis eseményepizóddal, amelyek egy élclap karikatúráiként, tagadhatatlanul jól megrajzolva követik egymást. Csak ne lenne állandósuló érzés: lapozzunk! A négy Puckba elegyített Babvirág: az említett négy „továbbá” szereplő a fő-megkergülteknél szabadabban, kötetlenebbül lakja be a színpadot, s nekik – ha csak ki nem hagyott a tekintetem – nem kell egy-egy filmbejátszáshoz a civil énjük felesleges, semmitmondó nézelődését is kölcsönözniük.
Bargman összehoz festői jeleneteket (mint az ivászati szcéna: szépen terített asztal, rengeteg különféle mélyvörösben sötétlő palackkal), s véletlenül sem hibázza el, a két oldalsó fal három-három hatalmas ajtaján mikor ki érkezzen, ki melyiken távozzon. Ám a fanyar bölcsesség nem akar belépni, a tartalmas derű kimenőt kér már az elején. A második rész jobb: darab és játék vesz egy kis lendületet, hogy kikeveredjen önmagából.
Az Anvar Guvarov tervezte dobozszínpad élénk belső és fakó külső övezete előnyös kolorit-választ kap Pusztai Judit főleg a rózsaszínt és szürkét alkalmazó, időtlenül szép jelmezeitől. (Az idő: mikor is játszódik a mű, külön kérdés lenne, de nemigen vetettek rá ügyet. Nyilván azért, mert a tárgyalt dilemma örök, azaz mindegy, Leopold bácsi ötven-hatvan vagy százötven-százhatvan éves. A díszletdoboz, a nagy laterna magica előtt egy lapos kocsiként görgő uszály segítene be a varázslásba és észheztérésbe. Gurul ide-oda, ide-oda – aztán az előadás véget ér.
Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt található.