John Wick: 2. felvonás
2017.02.22.

Az akcióműfaj hívei örülhetnek, a John Wick: 2. felvonás nem hogy nem kínos, kifejezetten szórakoztató darab. HUNGLER TÍMEA KRITIKÁJA.

Már amennyiben nem várunk el egy műfaji filmtől bergmani magasságokat. Keanu Reeves már régóta bizonygatja (és nem csak a híveinek), hogy bár színészi tehetségét illetően nem egy Michael Fassbender, viszont szívügye a film, és többnyire jó érzékkel válogatja ki magának a kissé sötét, a halállal, a gyásszal így-úgy kapcsolatban álló szerepeit. Sőt, néhány karakterszerepében még azt is megkockáztatnám, emlékezetes alakításokat nyújt (Neon Démon, Pippa Lee négy élete, Kamera által homályosan, Minden végzet nehéz). 

Amikor a John Wick első része 2014-ben kijött, sokunkat meglepett, mennyire stílusos-vicces kis akciófilmet kanyarított a stáb, így a folytatásnak nem volt kisebb a tétje, mint hogy sikerül-e a brandet tovább építeni, vagy a film egy bugyuta második résszel elvesztegetett lehetőségnek bizonyul, és eltűnik a süllyesztőben.

Nos, a folytatás semmivel nem lett gyengébb, mint az első rész, mi több, olyan gyönyörűen koreografált izgalmas akciójeleneteket hozott, amelyeket moziban régen láttunk már. Olyan régen, hogy ezekhez egészen a hetvenes-nyolcvanas évekig kell visszamennünk, a Bruce Lee nevével fémjelezett mozikig, illetve a John Woo rendezte filmekig. Az immár második rendezését jegyző kaszkadőrkoordinátor, Chad Stahelski hol finoman, hol egyértelműen utalgat olyan klasszikus zsánerdarabokra, mint A sárkány közbelép, a Szebb holnap vagy A bérgyilkos.

Főhajtás és a hagyomány továbbgondolása a legtöbb filmbeli akciószcéna, a római katakombás örült tekergéstől kezdve a tükrök közötti gun fu-ig (fegyverekkel kivitelezett kung fu). Ám ezeknél is fontosabb, hogy a gyilkolásnak (akárcsak a hongkongi elődök mozijaiban) tétje van. A halál nem játék, a másik életének elvétele egyszerre nagyon intim és fizikai erőfeszítést igénylő interakció. Chad Stahelski ezt az intimitást hozza vissza az akciófilm műfajába, ám ehhez egy olyan, lelkileg és testileg is sebezhető karakterre van szüksége, mint amilyen Reeves, aki első ránézésre minden, csak nem akcióhős és bérgyilkos fazon.

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből

A sztori a „még egy utolsó megbízásos” filmek dramaturgiájából indul ki: John Wicket a Camorra egyik tagja, Santino (Riccardo Scamarcio) a bérgyilkosok etikai kódexére (értsd: betyárbecsület) hivatkozva lényegében arra kényszeríti, hogy iktassa ki a nővérét, Gennát (Claudia Gerini), hogy átvehesse tőle a vezető szerepet az alvilágban. Eddig – mondhatni nem különösebben izgalmas és eléggé sablonos a film –, ám Genna halála, az, ahogyan a tisztelet jeleként közösen „megoldják” Wickkel ezt az „ügyet”, már megelőlegezi, hogy a moziban érzelmi tétekre megy majd a játék.

Amikor a maffiafőnöknő testőre és szeretője, Cassian (Common) Wick nyomába ered New Yorkban, az egyszerre példa a szamuráj hűségére, a bosszúvágyra, a „szakmai” kihívásra és az érzelmi érintettségre. A két férfi egy utasok között véghezvitt visszafogott üldözés, egy metrós bújócska után egy ülésen lesz végül egymásé – merthogy nem tudjuk a filmbeli halálszcénákat (ahogyan ezt sem) semmi máshoz hasonlítani, mint a szexhez. A két test közelsége, az egymásba fúródó tekintetek, az énhatárok elmosódása, a fizikai erőfeszítés, a bűntudattal vegyes megkönnyebbülés, a nyögések és a vér mind arra utalnak, hogy a gyilkolás pont olyan intim tevékenység, mint a szex.

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB

A John Wick 2. felvonása a folytatásban saját mitológiáját is tovább építi. A világot átszelő szállodalánc, a Continental Hotel, ami a bérgyilkos-társadalom számára a biztonságos helyet, az oázist jelenti (a római szállodát Franco Nero vezeti, míg a New York-it továbbra is Ian McShane) a maga szabályaival, szürrealitásával ugyanúgy a comicsokat idézi, mint a címszereplő lelkileg meggyötört, identitásválságba kerülő karaktere, aki valamiféle bizarr eredetsztoriban találja magát azáltal, hogy a régi és az új énje között ingadozik.

Azt Keanu Reeves szerepválasztásaiból megszokhattuk már, hogy a filmjeiben általában nincs happy ending. A John Wick 2. felvonás befejezésétől sem leszünk boldogok, az viszont tény, hogy annál kíváncsibbak. Chad Stahelski már azzal is a nehezebb útra lépett, hogy a második felvonásban (mind a felvezetésében, mind a befejezésében) inkább a serialekhez, mint a seriesekhez közelítette a mozit (előbbi jellemzője a cliffhanger, míg az utóbbi önmagában is zárt egészet alkot, vagyis nem feltétlenül érezzük, hogy maradtak még elvarratlan szálak). A John Wick második részének zárlata, amely egyébként szervesen következik a film egészéből, azonban igazi dramaturgiai csapdahelyzetnek tűnik. Hogy mihez is kezd vele a szuperkúl bérgyilkos, a már be is lengetett harmadik részből tudjuk meg. 
 
Címkék: