A régi város Új Anglia hólepte vidékén, vérző, sebzett és/vagy összetört szívű emberek között játszódik (egyikük egyenesen pangásos szívelégtelenségben szenved), akik feldolgozhatatlan traumákat, mázsányi súlyú lelki terheket vagy éppen csurig tömött szemeteszsákokat cipelnek magukkal – a sármosan búskomor Lee Chandler (Casey Affleck) pedig mindezt egyszerre. Hiszen ez a tengerkék szemű férfi a múltja elől egy ismeretlen kisvárosba menekült, hogy takarítóként-mindenesként rendezkedjen az övénél boldogabb életek körül – mígnem kiderül, hogy a bátyja meghalt, és a síron túli kérése miatt vissza kell térnie az egykori trauma helyszínére, hogy fölnevelje az árván maradt kamaszfiát.
Lonergan tehát újra a traumákról, a gyászról és egy végzetes esemény hatásáról mesél – éppen úgy, ahogy a Számíthatsz rám című filmdebütjében, vagy a mostoha sorsa ellenére kultfilmmé nemesedett Margaretben (amely szakajtónyi indie-filmhez hasonlóan egy fatális közlekedési baleset következményeit dolgozza föl). Mi tagadás, Hollywood környékén manapság szinte szügyig lehet gázolni efféle szívszorító családi tragédiákban, elvégre (ha csak az idei Oscar-szezon versenyzőit leltározzuk) hasonszőrű veszteségekről tudósít A lány a vonaton, az Érkezés, vagy akár az Éjszakai ragadozók is. De A régi város kitűnik a szokványmelodrámák és a függetlenközeli megváltástörténetek tucatjai közül – merthogy mívesen és érzékkel megírt, humorral átszőtt darab, amely ráadásul igazán erőteljes színészi mutatványokat képes elénk vezetni.
 Jelenetek a filmből |
Itt van mindjárt Casey Affleck reményvesztett, kába tekintete: ez a szinte együgyűségig tompa szomorúság, amelyet a fegyelmezett színész állhatatosan hordoz keresztül a cselekményvilágon. Lee (és Casey Affleck) egykedvűen depressziós karbantartó-karakterét éppen ez a tehetetlen gesztusokban és testtartásokban tükröződő fájdalom határozza meg (milyen gyönyörűen lógnak a karjai, mikor testvérével állnak az új lakása előtt!), és ez a tompultság idővel szimpla karakterjegy helyett egy felfoghatatlan tragédia következményeként lepleződik le. És éppen ez a vonzó összetörtség és egykedvű tompaság az a minőség, amely Lonergan filmjének érzelmi centrumában áll, és ez a megtörtségében is erős karakter mutatja föl az önbüntetés és a szenvedés méltóságát – Affleck hitelesen keserű fapofája pedig a bénultság humoráról, a gyász nevetségességéről is mesél.
Merthogy A régi városban sorra-rendre konfliktusba kerül az érzelmi tapasztalat és a hétköznapi valóság. A tépett szívű Lee ugyanis arra kényszerül a bátyja halála után, hogy az egykori trauma helyszínén megpróbáljon zöld ágra vergődni az árván maradt unokaöccsével – de mindeközben a papírmunkától kezdve az autóparkolásig szekérderéknyi banális problémával kénytelen szembenézni. Nincsen térerő, a kocsi rossz helyen parkol, a halotti toron nem lehet hallani egymást, a hokiedzésen vagy a barátnő szüleinél pedig csak kínosan szemérmes csendekkel sikerül kommunikálni – de még az is praktikus problémákba ütközik, hogy miként lehet megérinteni a mentői hordágyon rángatózó feleséget. Lonergan filmje drámai, nevetséges, de leginkább tragikomikus szituációk sorában állítja szembe a traumatikus tapasztalatot a kíméletlen hétköznapisággal – és a film elbeszélésmódja is ezt közvetíti.
Lee traumatikus emlékezete ugyanis mindegyre betör a manchesteri mindennapokba – szabálytalan flashbackekkel (vagy inkább csak más idejű jelenetekkel) feltördelve-fellazítva a lineáris cselekményt, és folyton megtörve a jelenetek klasszikus hömpölygését, elegáns ritmusát. Lonergan első blikkre meglepően bátran bánik az idővel és az elbeszélőformával, hiszen attól sem retten vissza, hogy a játékidő felénél egy majd’ húsz perces visszaugrást iktasson a szüzsébe, vagy hogy ideges ide-oda vágásokkal idegenítsen el egy érzelmi pillanattól. De valójában csak óvatos duhajnak illene nevezni – hiszen messze kalandozó snittjeit rendre Casey Affleck elrévedő tekintetéhez illeszti hozzá: ez a rendező nem meri teljes homályban hagyni a jelenetek időbeli és térbeli viszonyait, így aztán jócskán kevésbé radikális, mint a hatvanas-hetvenes évek vonatkozó művészei Nicholas Roegtől Alain Resnais-ig.
 A képek forrása: MAFAB |
De ami ennél nagyobb baj: ügyetlenebb náluk. Mert míg Roeg vagy Resnais többnyire elementáris drámai erővel és érzékiséggel tudott össze-vissza vágni idősíkok között (legalábbis a remekműveikben – vegyük csak példaként a Ne nézz vissza! című horrort), addig Lonergan elbeszélői trükközése gyakran inkább megtöri a hangnemet, gyengíti a drámát. A régi város cselekményvilága számos izgalmas figurával és formátumos alakítással van kibélelve, a pótapa és a pótfiú kapcsolata pedig megindító erővel működik – de az elbeszélői bűvészmutatványok rendre belerondítanak a képbe: néhány karakter például elrajzolt vázlattá korcsosul (lásd például az alkoholista anya figuráját), máshol pedig egy súlyosan drámai szituációt vészesen elnyújtanak a vissza-visszavágások (mint a jogász és Lee találkozásának egyébként hibátlanul eljátszott szcénája). Míg Lonergan egészen kivételes hatékonysággal vezeti a színészeit, addig stilisztaként a legkevésbé sem tűnik magabiztosnak: a képépítkezésben és jelenetezésben is a biztonságra játszik, és a klasszikusan komponált szcénái elé rendre iskolás hangulatképeket illeszt a behavazott városról.
Ráadásul ott van a zene. Lonergan stiláris arzenáljának kétségkívül ez a legmarkánsabb eleme – de az eredményessége legalábbis erősen vitatható. Hol olcsón ironizál („I have a beautiful time” – szól a tömegbunyó alatt), hol szimplán a cselekményt illusztrálja („I’m beginning to see the light” – halljuk, amikor hősünk a megváltás közelébe ér), hol pedig egészen különös módon teremt távolságot néző és karakter között. A film drámai csúcsjelenetében Lonergan például Albinoni agyonhasznált Adagioját társítja a szívtépő tragédia képeihez, majd apró, banális eseményekkel ellenpontozza a zene túláradó pátoszát – mindezzel azonban éppúgy megtöri az elbeszélés hangnemét, mint az ideges ugrálással az idősíkok között. És ezeket a tonális zavarokat nehéz volna azzal mentegetni, hogy a trauma természetét illusztrálják.
Lonergan munkája persze minden stiláris bizonytalansága mellett is kiemelkedik az Igényes Amerikai Film jelenlegi felhozatalából – de azért mégsem annyira látványosan. És ha például olyan (egyébként nulla darab Oscar díjra jelölt) filmek mellé állítjuk, mint Jarmusch Patersona vagy Kelly Reichardt Certain Women-je, akkor mindjárt nevetségesen túlértékelt mozinak mutatkozik.