 Köles Ferenc, Baky Dániel |
Személyes indíttatásból írta meg Szücs Zoltán a vidéki drogterápiás helyen játszódó történetet, Addictus című darabjában. Ez a darab erős alapanyaga lett a pécsi előadásnak; a továbbdolgozás gyakorlatiasabbá, előadás-kompatibilisebbé tette az írást, ami ugyanakkor sablonosabb is lett a színrevitelben: pasztell a reményvesztett keserűsége, ügyesebbek, flottabbak a világot borúsan láttató, nyomasztó részletek, belesimultak a történetbe a társadalomkritikai felkiáltások, és elveszett az a mindenről lemondott, lebegéses kívülállás-érzet is, ami olvasva kísértett.
Ezzel nem azt akarom állítani, hogy a rendező Anger Zsolt és a társulat rosszul tette, hogy továbbdolgozott az anyaggal, hiszen olvasva annak idején úgy véltem, még nem teljesen kész, mint színpadi szöveg, de az előadásban könnyedebb lett, mint amilyennek olvasva sejlett. Feltételezem, hogy nincs mód a agyszínházi üzemmenetben arra, hogy másképp fogjanak egy munkához, mint ahogy általában szokás, hogy hosszabb ideig dolgozzanak rajta, hogy sokkal mélyebbre juthassanak a szöveg kínálta világba. Ámbár az sem kizárt, hogy egy figyelmes, alapos dramaturg mindezt nagyon meg tudta volna segíteni.
 Fotók: Körtvélyesi László, Pécsi Nemzeti Színház |
Az előadás Köles Ferenc Gabijának szenvedésével kezdődik, akivel aztán együtt megyünk a szabadulni vágyó függők terápiás közösségébe. Köles érzelmesen hallgató, másokat és magát is figyelő figurája jól irányítja a történetet. Bár megtudunk néhány részletet a nyolc figura némelyikének történetéből, amelyek gyaníthatóan ellehetetlenítették az életüket, de ezek inkább csak leltárszerűen jelennek meg a játékban, semmint átélhető fájdalomként, vagy elgondolkodtató momentumként. Köles Ferenc és Baki Dániel figurája ebben kivétel – ami, meglehet, nem kizárólag színészi, hanem írói, dramatikus erény is. A terápiás csoport alapítója és a hely működtetője Vidákovics Szláven Ákosa, a tetovált valahai rosszfiú, aki immár erős és segítőkész, sőt, érző lélek, hiszen amikor egyik támogatottjának tragédiáját hírül veszi, már megy is szúrni magát – ami a történet végén az egész sztorira nézve zavarba ejtő fordulat. Ákos figurájáról sem tudunk meg túl sokat, mint ahogy a történet vége felé magát elveszejtő Darabont Mikold játszotta, mellékesen a többiekhez képest értelmezhetetlenül jól öltözött Krisztáról is csak annyit, hogy nem tudott megfelelni nőgyűlölő apjának és megtört anyjának – ami a későbbi tragédia átélhetőségéhez szűkös. Bár Baki Dániel szögedi tájszólással beszélő Lacikájáról is csak annyi derül ki, hogy édes szülei örökre elhagyták, nevelőszülei pedig folyton bántottak, az ő figurájában valamitől mégis több élet van – és nem a tájszólás miatt. Meglehet, az ő alakja azzal is gazdagodik, hogy sorsa reménnyel kecsegtet, mert a falubeli jóságos plébános, Stenczer Béla Feri atyája, aki már korábban is mellé állt, eljön hozzá látogatóba. A történet során Vlasits Barbara Katája és Urbán Tibor Robija reményteli szerelmes pár lesz (a nézőtérről semmi nem látszott ebből a szerelemből). Kata anyjának nemtetszése Füsti Molnár Éva élvezetes alakításában teljesen helyénvalónak tűnt volna, ha nem arról lett volna szó, hogy egyáltalán nem érdekli, mi van a lányával. A tapasztaltabb színészek egyébként epizodistaként virulens figuravalóságokat hoztak az előadásba.
A díszlet Erdős Júlia Luca munkája, praktikus: elől középen méretes, jól játszható közösségi tér, balra dohányzósarok, jobbra alighanem konyha, hátul mindkét oldalon járás, takarás, szemből be- vagy kijárat. A sárga szín játékosan dominálja a szcenikát, a realista játékot kissé elemeli. A jelmez Fekete Kata munkája. Bár a ruhák első ránézésre semlegesnek tetszenek, a figurákról oly keveset tudunk meg menet közben, hogy egyre erősebben karakterizálóként tűnnek fel.
Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt érhető el.