Sántha József A húgom operája című kisregényében tükörfelületek útvesztőjébe kalauzolja olvasóját.  Névtelen elbeszélője egy olyan kétes és kételkedő, mondhatnánk, beteges egzisztencia, mint amilyenekkel Barnás Ferenc, Kertész Imre, vagy – ha kicsiny hazánknál távolabbra tekintünk – Sebald és Bernhard regényeiben találkozhatunk; akinek a legfőbb tevékenysége a(z) (ön)megfigyelés és az (ön)analízis. Mindez természetesen írásban történik, és nem kisebb céllal, mint hogy operát írjon a szomszéd szobában szüntelenül éneklő húgának, aki gyermekkora óta csak az éneklésével hajlandó kommunikálni a létezését, és akit a bátyja a felesége halála után egy bolondokházából vett magához.

Ennek az élethelyzetnek lesz krónikája… Írnám, ha ez a rövid könyvecske bizonyos szempontból nem állna a legmesszebb a krónikától. Mondhatnám inkább, hogy bomlástermék, az önmaga bomlását folyamatosan dokumentáló elme terméke, holott az elbeszélőnek nem kisebb az ambíciója, minthogy az opera szó latin értelmében művet alkosson.

Olyan kompozíciót szeretne létrehozni, amelyben nincs igazán jelentősége az időben történő előre haladásnak, sokkal inkább célja – a személyesség lemarásával – az elmejátékok légüres, és ebben az esetben légszomjtól fullasztó szövegterének létrehozása. A túlzott személyesség, vagyis a személyes vágyaiból kirajzolódó hazugságok, maszkok lehántása, hogy valami önmagában valót tudjon létrehozni, ami a személye nélkül is megállja a helyét; éppen ebből következik a problémája, mondhatnánk szenvedése, melyet újra és újra kifejt „a Goethe olvassa Goethét…” futamokban, hogy az önmagában megálló szöveg végtére is idegenné válik akkor, amikor az íróból olvasó lesz. Illetve ebben a könyvben hallgató, hiszen húga éneklésén keresztül hallja vissza újra és újra saját irományait.

Másrészről nem tud lemondani a személyességről, önmagát elemezve meséli el a történetét, hogyan váltak el a szülei, hogyan házasodtak újra, hogyan szorult ki mind a két családból, hogyan házasodott, hogyan halt meg a felesége, és hogyan került ebbe az isten háta mögötti kisvárosba, a szüntelenül éneklő húgával egy lakásba, ahol rója köreit a különböző kiskocsmák, a Kabátov nevű pópa és a saját lakása között. Vagyis az esszészerű, analitikus részek közé beszűrődnek a múlt és a jelen eseményei, mint egy naplóban. A múlt eseményei közül azokat a megrázó, a kimondás mazochisztikus kéjével kecsegtető eseményeket, legfőképpen a felesége tragikus halálának körülményeit írja meg és hallgatja húga éneklésében újra és újra, amihez köze van, ami nem tud a fájdalomtól idegenné válni. A jelen eseményei pedig visszacsempészik az idő múlását alapul vevő krónikák szerkezetét, de ez az előre haladás az elbeszélő számára rejtve marad; ő soha sem egy a kisregényen túli végpontról visszatekintve mesél, hanem mindig az éppen aktuális események aktuális tapasztalatából.

Sántha József rendkívül precízen alkalmazza ezeket a különböző műfaji elemeket: az esszéből lépünk át a múltidejű krónikaszerű elbeszélésbe, majd az elbeszélő múltból a jelenidejű feljegyzésekbe. Ezekből az elemekből és variált ismétlésükből építi fel a regény terét, melyre, mivel elsősorban egy állapot rajza, minden kompozíciós elem utal, ha tetszik, visszatükrözi a szövegtér egészét. Addig már nem megy el, mint Kertész Imre a Sorstalanságban, vagy a Sorstalansághoz nagyon hasonló kompozíciót alkalmazó Nincstelenekben Borbély Szilárd, hogy a regénye végén a lezárt regénytérre visszapillantani engedje az elbeszélőjét, így marad enigmatikus, nyomasztó, szeszélyes és időnként költői, máskor humoros szövegnek.

Nagyon jót tesz ennek a bomlástérnek a humor, mely leginkább a mellékszereplőkben és a hasonlatokban gyökerezik. Ugyanis Sántha karakterei, akik szintén ismerősek lehetnek elsősorban Bodor (ha a szociografikus szempontot nézzük, Krasznahorkai, Tarr) prózájából, vagy ezt az irodalmi hagyományt megalapozó Kafka műveiből, gondolhatunk itt a félbajszú Spétre vagy az exbirkózó Erladzánira, a fiatal és gyönyörű Lavra anyóra, aki az öreg, nyomorék Kabátov háziasszonya, mint egy jó orosz regényben. A mellékszereplők közül kiemelkednek Kabátov a pópa és a messiás-komplexussal megáldott Valpuk, a kocsmai prédikátor alakjai, akik az elbeszélő torz tükörképeiként, alteregóiként, vagy ha tetszik, önsokszorozódásaként is működnek, különösen ebben a regénytérben, ahol egy megbízhatatlan, kétes egzisztenciájú elbeszélőre vagyunk kénytelenek rábízni magunkat.

Hosszasan lehetne írni Sántha kisregényének (ön)tükröződéseiről, melyek nem csak a regény egészét tükröző részekben vagy az elbeszélő által (ki)talált hozzá hasonlatos karakterekben figyelhetők meg, hanem a mondatok szintjén is. Sántha kedvelt alakzata a hasonlat, mely ugyanúgy (torzító)tükörként funkcionál, és néhol a humornak, máskor a költőiségnek ad terepet a szövegben, ezzel lecsengetve és összefoglalva az önkínzó gondolatfutamokat. Helyette és végezetül ebből az utolsóból álljon itt egy példa, mely szépen összegzi a kisregény szüntelen öntükrözéses játékát. „Mintha sétára indulnék a saját arcomon.” (44. o)