Ez nem történt meg, és erős a gyanú, hogy ezúttal sem lesz másként. Fölöttébb sajnálatos.

Kósa György születése századik évfordulóján későbbi kiváló monográfusa, Dalos Anna így jellemezte pályáját: „A kritikusok nagy érdeklődéssel követték nyomon Kósa zeneszerzői kibontakozását, úgy tekintettek rá, mint Bartók és Kodály zeneszerzői iskolájának legnagyobb reménységére. Műveivel azonban a szakemberek körében csalódást okozott. Habár Kósa Bartókot tekintette mesterének, kompozícióiban tanárának hatása alig mutatható ki, zeneszerzői alkatuk alapvetően különbözött egymástól. Talán maga Kósa mutatott rá legélesebben erre a különbségre, amikor visszaemlékezéseiben úgy fogalmazott, hogy őt – szemben Bartókkal – mindig érdekelte, műve milyen hatást tesz a közönségre. A hatás valóban legfontosabb eleme Kósa kompozícióinak. Talán ezzel magyarázható, hogy legsajátabb területe a dal-, kantáta- és oratórium-komponálás volt; hogy legjelentősebb alkotásait éppen a szöveges műfajokban hozta létre. E műveiben a zene a szöveg közvetítője, segítségével a zeneszerző másik szférába emeli a költeményt, s így annak hatását is megsokszorozza. Éppen ezért gyakran úgy tűnik, mintha Kósa számára a komponálás csak ürügy volna: amikor zenét ír, valójában missziót teljesít.” Ha ehhez hozzátesszük a műsorfüzetet író Szitha Tünde sorait, aki felidézi a Kósa György lakásában rendszeresen zajló házimuzsikálás légkörét, meg is kapjuk két lényegi vonását ennek az új kiadványnak: „A legendás ’Kósa-kamarakoncertek’ 1936-tól kisebb-nagyobb megszakításokkal lényegében a zeneszerző haláláig hozzátartoztak a család, a baráti kör és a zeneakadémiai tanítványok vasárnap délutánjaihoz. Talán ez a tény is magyarázza, hogy Kósa György gazdag és változatos életművében a kamarazene egyenrangú szerepet kapott a nagy együtteseket foglalkoztató hangszeres, színpadi és oratórikus műfajokkal.”

Ezzel meg is van a lemezünk alapja: kamarazenét hallgathatunk Kósa legkülönfélébb korszakaiból, intim légkörben.

Már első hallgatásra kitűnik, milyen sok érték rejlik a legkevésbé sem tolakodó, a szó semmilyen értelmében sem zajos művek egy részében. Ám az állandósult csendes rezignáció inkább nehezíti a befogadást. Az 1936-ban keletkezett Ének a teremtésről igen eredeti letétje (a mezzoszopránhoz egyetlen gordonka társul) például igen vonzó, a kezdettől uralkodó mélabú azonban túlságosan egyhangú, és a komponista mintha eleve lemondott volna arról, hogy megformálja a Weöres-vers sokféle rétegét, úgyszólván filozófiáját. A „s ha burkot vonnak az égre a rémek” sornál fellépő cselló-tremoló mintha megmozdítani az állóvizet, megjelenik a világban az ember, de ez meg mintha túl lenne dimenzionálva – mind a gordonka, mind az énekhang kissé hisztérikussá válik, túl soknak érezzük a gesztikulálásukat. Bokor Jutta és Kiss-Domonkos Judit kicsit nehézkesen adja elő a darabot, ráadásul az énekesnő magasságai nem teljesen tiszták (ez még sokkal zavaróbb a Devecseri Gábor kései költeményeire írt ciklusban).

A nyomasztó hangulat után kellemes feloldás az 1976-ban szopránra és zongorára írt Csúfolkodó című sorozat – ismét Weöres-versekre szerzett zsánerképek. Amolyan kortalan zene, ha nem látnánk a műsorfüzetben a dátumot, nehezen tippelnénk meg, mikor keletkezett. Az 1948-ben szerezett Andante and vivace (gordonkára és zongorára) afféle Debussy-epigonra enged következtetni, kevés eredetiséggel. Még egy hangszeres mű szerepel a lemezen, az 1960-ban írt Divertimento (Kósa Gábor játssza remekül, sok színnel, nagy kedvvel), mely kicsit olyan, mintha Bartók megélte volna az avant-garde jazz korszakát – Paul Bley és McCoy Tyner improvizációiban hallhatunk némileg hasonlókat.

Mindezek után hatalmas meglepetés a Hajnal Anna (ugyancsak méltatlanul elfeledett jelentős alkotónk) verseire írt, a Túlvilág összefoglaló címre hallgató három kantáta. A különös hangszerelés (a szopránt harmónium kíséri) kísérteties hangulatot ad ezeknek a végsőkig lecsupaszított hangon szóló depressziós, szinte kataton panaszoknak. A korábban megszólaló Devecseri-ciklushoz hasonlóan (A múlandóság cáfolatául) itt is a halál az egyik fő téma, de ezúttal a Devecseriénél összehasonlíthatatlanul mélyebb és átgondoltabb líra talán erősebb ihletet adott a zeneszerzőnek, aki most (1978-ban!!) hirtelen kortársnak bizonyul, hiszen a formálás egyértelműen a nagy tatár-orosz zeneszerzőnőt, Szofija Gubajdulinát idézi, és talán nem tévedünk nagyot, ha Kurtág befolyását is felismerni véljük. Legyen bárhogy is, Kósa műve teljesen eredeti, szuverén, megrázó alkotás. A második dal a maga monoton, ismétlődő, szűk ambitusú kánonszerűen feldolgozott négyhangú témájával félelmetes rajza az egyetlen áttörhetetlen körben forgó vergődésnek, a szövegben tépelődő én kiúttalanságának: „Kit hívjak én?” Korondi Anna (Kósa Gábor kíséretével) mély átéléssel adja elő ezeket a rettenetesen nyomasztó énekeket.

Az utolsó ciklus, az Edward Lear verseire Hajnal Anna fordításában elhangzó három nonszensz dal lenne hivatott meghozni a felüdülést. Megint igen eredeti az összeállítás: a szopránt (Korondi Anna) marimba, vibrafon illetve dobok kísérik, az ütőhangszerek kezelését is a szerző fia, Kósa Gábor vállalta. De a komponista humora valahogy nem átütő, a formálás nem elég ötletes, és hát, őszintén szólva, nagyon hosszúak a versek is, ilyen sokáig senki sem képes szellemes lenni. És ha már Kósa fő művészi céljáról esett szó a cikk elején, zárszóként elmondhatjuk, hogy ez a dalciklus eléggé hatástalan. De a Túlvilág hátborzongató hangzatait aligha feledheti bárki is.