A Recirquel társulat bemutatta Mi ez a cirkusz? című kevert műfajú dokumentumfilmjét, melyben hat artista személyes történetét és A meztelen bohóc című produkció próbafolyamatát követhetjük nyomon egészen a bemutatóig.
Közel jön a látvány – a kamera szinte tapinthatóvá teszi a rozsdát a vasrúd felszínén, a kötél szálait, a kopott bőrkoffert vagy a beton rücskeit. Rendkívül anyagszerű megfogalmazás teremti meg a cirkuszi világ légkörét, melyben a csillogáson, a flitteren és a pirosítón túl, a gyakorlóterem falai között jön létre a csoda. A cirkusz kétarcú legenda: a produkció mögött a kopottas, sok szenvedéssel és áldozattal járó „szürke hétköznapok” világa – melyet ez a film is bemutat, és amelyre kíváncsi a felszínen túllátni igyekvő kívülálló is –, ami valójában éppúgy egy romantikus díszlet, mint a porond a maga lengő trapézrúdjával és reflektorfényével.
Dokumentumfilm esetében mindig fölmerül a történeti hitelesség kérdése, ugyanakkor bevallottan és látványosan fikciós elemekkel bővített filmként a Mi ez a cirkusz? kilép a valósághű történetmesélés keretei közül. Noha az elhangzottak kétség kívül valós emberi sorsokon alapulnak, ez a történet a kamera számára jött létre, és csak a filmvásznon létezik.
Halász Glória rendezése váltogatja a portréfilm és a fikciós cirkuszfilm műfaját. A megszólaló artisták elmesélik gyermekkori megpróbáltatásaikat (melyekben szinte kivétel nélkül szerepelnek nehezen kezelhető konfliktusok a szülőkkel), útjukat a társulatig, nagyobb baleseteiket és sikereiket. Ezzel párhuzamosan szépen komponált, budapesti háztetőkön, rakparton vagy éppen romkocsmában bemutatott cirkuszi zsánerjeleneteket láthatunk, melyek mind valamiképp reflektálnak az elhangzottakra. A zsánerjelenetek közül kiemelkedik Pintér Áron és Lakatos Leonetta kettőse: a kedves történet jó bohócjelenethez méltó módon egyszerre nevettet és facsar egy kicsit a néző szívén, hiszen ahogy az interjúban is halljuk, a bohóc valójában sokszor a cirkuszi világ legmagányosabb figurája.
A portréfilmek között furcsa, félig a cirkusz múltját képviselő figuraként jelenik meg Simon Árpád 90 éves artista művész alakja. A társulat, különösen Veress Zsanett az élő legendának kijáró nagy tisztelettel kezeli, bensőségesebb hangulatot alakítva ki a szokásos mester-tanítvány viszonynál. Ebből a kapcsolatból ugyanakkor mi, nézők egy kissé kimaradunk: a film bemutatja ugyan, de nem avat be a cirkuszi élet zárt világába. Talán nem is lehetséges ez ilyen rövid idő alatt – hiszen a benne élők egész gyerekkorukat és fiatalságukat erre áldozták. Árpi bácsi és a társulat viszonya azt a határt testesíti meg, amin túl a nem-artisták sosem léphetnek.
 Jelenetek a filmből |
A cirkuszban a jelen idő, az itt és most megtörténő csoda hat elemi erővel a nézőre, míg a filmen a vetítővászon és a kamera beékelődik a néző és az artista közé. Ezt az ellentmondást Pataki Ádám operatőr nem elfedni, hanem kihasználni igyekszik: ahelyett, hogy a nézőben a személyes jelenlét illúzióját keltené, új, a szem számára lehetségesnél sokkal közelibb nézőpontból mutatja meg a művészek munkáját.
Ahogyan azt Vági Bence, a társulat megálmodója és művészeti vezetője elmondta, „a cirkusz az igazi, köztünk élő szuperhősökről szól”. A hollywoodi szuperhősök tetteit csodálhatjuk, de nem csodálkozunk rajtuk: tudjuk, hogy azok utómunka és animációs trükkök eredményei. Ezzel szemben a cirkuszi artisták valóban megteszik azt, amiről nem gondoltuk volna, hogy lehetséges. A cirkuszfilm műfaja a két csodálni- és csodálkoznivaló alapanyagot gyúrja össze, de képes-e túlmutatni ezen? Képes-e a színtiszta ösztön-érzelmeken túl valami mást is megragadni? Magának az újcirkusz műfajának is ez a missziója: a hagyományos cirkuszi zsánerszámokon túl a trükköket és mutatványokat egy olyan dramaturgiai egységgé összefogni, amely összetettebb érzelmi húrokat penget meg a hagyományos cirkuszban megcélzott színtiszta halálfélelemnél és felszabadultságnál, gyönyörködtetésnél és elborzasztásnál.
 A képek forrása: MAFAB |
A feltörekvő magyar újcirkusz társulatunk – melynek minden tisztelet kijár hihetetlen teljesítményéért – meg tudja ugrani ezt a kihívást. De ha a filmre túlságosan nagy érzelmi hullámvasútra számítva ül be valaki, csalódás érheti. Az elmesélt történetek meghatóak és emberiek, a technikai kivitelezés parádés, és a dokumentarista részleteket elválasztó cirkuszfilmes zsánerbetétek is izgalmas színeit mutatják meg a hat artista előadó-művészeti kvalitásának. Viszont az eredmény mégis kicsit olyan, mint egy Coca-Cola reklámfilm: aranyló napsütés, jóképű, kedves emberek és szívmelengetés egy kis morális tanulsággal, melyben a lényeg, hogy szeresd a kólát és a hangulatot, ami körüllengi. Ha szereted a cirkuszt és hagyod magad elvarázsolni, akkor meg fogja melegíteni a szívedet a sikerig vezető küzdelem története, el fognak borzasztani a sérülésekről, kudarcokról szóló beszámolók és le fognak nyűgözni a látványos trükkök. Ne várj viszont túlságosan elgondolkodtató, a dolgok mélyebb összefüggéseire fogékony, netán önreflektív vagy önkritikus dokumentumfilmet. Itt nincs min gondolkodni, viszont van mit csodálni, és ez sem kis dolog. Legyünk büszkék az első magyar cirkuszfilmünkre, ami mind műfajában, mind témájában egészen új vizekre evez!