Tóth Péter: Igéző – Kórusművek / Hungaroton Classic
2008.08.03.

Az 1963-ban született zeneszerző lemezén magyar népi és műköltői, illetve latin egyházi szövegekre írt, kíséret nélküli kórusokat hallhatunk. Nem divatos műfaj manapság. Reménytelen utóvédharc? Vagy nemes konzervativizmus? CSONT ANDRÁS ÍRÁSA.

Dalolva szép az élet”, szólt az ötvenes évek rémes szlogenje, és az idősebbek még jól emlékezhetnek a korszak erőszakkal létrehívott kórusmozgalmára, Kodály vagy Bárdos Lajos gondolatainak terméketlen bolsevik félreértésére. Így aztán a műfaj fölöttébb rossz hírbe került, és teljes művészi kompromittálódását semmi sem állíthatta meg. Tóth Péter most mégis a capella kórusokkal kísérletezik, és több mint egy órányi anyagot tár a hallgató elé. A lemezen található darabokat a műsorfüzetben Párkai István csoportosítja: „Kórusműveinél a szöveghasználat tekintetében négy típus fordul elő. Magyar költők versei, magyar és latin kombinálva, magyar népi szövegek és latin egyházi szövegek.

A legnagyobb szabású, fél órás ciklus a Magyar madrigálok címre hallgat, melyet Tamási László vezényletével a Debreceni Kölcsey Kórus ad elő makulátlanul, jó ízléssel, tisztán érzékelhető ügyszeretettel. És ha már a műfaj rossz hírénél tartottunk, ekkor kézenfekvő az összevetés Eötvös Péternek a hatvanas-hetvenes években írt Madrigálkomédiák című sorozatával. Eötvösnél elsősorban színpadi művet látunk-hallunk, a szövegek nem magyar népiek, hanem Gesualdo olasz abszurdjai, és a parodisztikus-szatirikus hang egyértelmű; egy műfaj búcsúzik itt önmagától – szarkazmussal, epével, de mélységes rezignációval és egyidejűleg hódolattal a műfaj régi felülmúlhatatlan mesterei, Monteverdi, Gesualdo előtt. (Nota bene, az előkép itt is magyar volt: Ligeti György Aventures illetve Nouvelles Aventures című „dadaista” kórusai). Ami Eötvösnél probléma volt, az Tóth Péternél még csak fel sem merül. Számára a műfaj léte evidencia, ezért fel sem ködlik e művekben, hogy a műfaj problematikussá vált. De ha ez így van, akkor nyilván nem ezt kell számon kérni, hanem azt, hogyan valósítja meg kérdésektől mentes, a szó jó értelmében naiv művészi világszemléletét? Jó ízléssel, jó arányérzékkel, biztos mesterségbeli tudással. Harmóniavilága szintén konzervatív, szereti a tiszta tonális vagy modális hangzást, csak a legritkább esetben megy el a romantikus kromatikáig; ritmikailag gyakran fordul az ostinato eszközéhez, és bár nagy tehetsége van ahhoz, hogy mintegy „szájra” írjon, azaz maximálisan figyelembe vegye az énekhang lehetőségeit, sokszor meglehetősen hangszerszerűen fogalmaz, jó példája ennek a Tánc-dal, melyben a női kórus megvesztegetően jeleníti meg a kocsmában hegedülő cigányokat. A soron következő „zsolozsma” talán a ciklus legszebb darabja, egyszerű és megkapó: az eszköztelenség itt erénnyé válik. Mindamellett hiányzik némi dráma ezekből a madrigálokból, melyek ekként talán nem is igazán érdemlik meg ezt a nevet; Monteverdi vagy Gesualdo darabjaiban többek közt éppen a líra és a dráma elegye hat még ma is oly letaglózóan. De hát Tóth Péter eredendően lírai alkat, és ez igazolódik a továbbiakban is.

Lírikus zenész, mégis kissé több kritikai fejtörést okoznak a jeles magyar költők verseire írt kórusok. Nehéz elvi probléma: hogyan lehetséges a kórussal, vagyis eredendően egy közösséggel megjeleníteni egy individuum, egy csak a maga, nem pedig valamiféle kollektíva nevében szóló költő gondolatait. Olyan fogas kérdés ez, melynek megoldása megítélésem szerint még Kurtág Györgynek sem sikerült; legutóbbi, nagyszabásúnak vélt, valójában művészi kudarcot hozott A csüggedés és a keserűség dalai című, orosz versekre írt zenekarral kísért kórusaiban a szélsőségesen egyéni zenei fogalmazás és a szélsőségesen egyéni irodalmi megfogalmazás kioltja egymást, nem alkot szintézist, hanem éppenséggel megszünteti a másikat – aligha véletlen, hogy több jelentős karmester, köztük John Eliot Gardiner is előadhatatlannak tartja az opust, és nem pusztán technikai nehézségei miatt. Tóth Péternél éppen ellenkező a helyzet, nála nem a tökéletesen originális zenei szövet, hanem a sokszor hallott megoldások sokasága hat a versek ellen, így aztán a végén már mintegy érdektelenné válik a szöveg, egymással kicserélhető, behelyettesíthető lesz voltaképpen. A teljesen homogén, a minden vershez kísértetiesen egyforma eszközökkel élő zenei anyag leküzdhetetlen ellentétbe kerül a más és más lírikusoktól származó, ezért jelentősen és szükségképpen eltérő, heterogén költői megoldásokkal. Magyarán: nem érezni a zenében a, teszem azt, Dsida Jenő és Nagy László poétikája közti fontos és eltagadhatatlan különbséget. Különösen problematikus módon jelentkezik ez az Álmatlan éj című utolsó darabban, ahol a szélsőségesen egyéni panasz („Siralmas nekem…”) számos epigon megoldással párosul, és a rengeteg hangismétlés és ostinato általánossága inkább tompítja, mintsem erősíti a szubjektumnak a versben megfogalmazott teljesen unikális gyötrelmeit.

Úgy érzem, Tóth Péter kórusművészetének igazi terrénuma a természetköltészet területén lelhető fel, így igazán emlékezetes a csodálatos Weöres-versre írt Valse triste, ez a mélységesen melankolikus, ízlésesen rezignált keringő. Az előadók, a már említetten kívül a Musica Nostra kórus, a Debreceni Kodály Kórus és a Magyar Rádió Énekkara egyformán magas szinten énekelnek Mindszenty Zsuzsánna, Szabó Sipos Máté és Strausz Kálmán dirigálásával, és feltehetően hisznek a mondásban: dalolva szép az élet. És ezt aláírhatja a Recenzens, no meg a hallgató is – ezúttal minden iróniától mentesen.

Szerző: Csont András
Kiadó:  Hungaroton Classic,  Kiadás éve:  2007
Megítélt támogatás: 10 000 000 Ft
Támogató: Zenei Kollégium
Kortárs és komolyzenei felvételek megjelentetésére.