„Dalolva szép az élet”, szólt az ötvenes évek rémes szlogenje, és az idősebbek még jól emlékezhetnek a korszak erőszakkal létrehívott kórusmozgalmára, Kodály vagy Bárdos Lajos gondolatainak terméketlen bolsevik félreértésére. Így aztán a műfaj fölöttébb rossz hírbe került, és teljes művészi kompromittálódását semmi sem állíthatta meg. Tóth Péter most mégis a capella kórusokkal kísérletezik, és több mint egy órányi anyagot tár a hallgató elé. A lemezen található darabokat a műsorfüzetben Párkai István csoportosítja: „Kórusműveinél a szöveghasználat tekintetében négy típus fordul elő. Magyar költők versei, magyar és latin kombinálva, magyar népi szövegek és latin egyházi szövegek.”
A legnagyobb szabású, fél órás ciklus a Magyar madrigálok címre hallgat, melyet Tamási László vezényletével a Debreceni Kölcsey Kórus ad elő makulátlanul, jó ízléssel, tisztán érzékelhető ügyszeretettel. És ha már a műfaj rossz hírénél tartottunk, ekkor kézenfekvő az összevetés Eötvös Péternek a hatvanas-hetvenes években írt Madrigálkomédiák című sorozatával. Eötvösnél elsősorban színpadi művet látunk-hallunk, a szövegek nem magyar népiek, hanem Gesualdo olasz abszurdjai, és a parodisztikus-szatirikus hang egyértelmű; egy műfaj búcsúzik itt önmagától – szarkazmussal, epével, de mélységes rezignációval és egyidejűleg hódolattal a műfaj régi felülmúlhatatlan mesterei, Monteverdi, Gesualdo előtt. (Nota bene, az előkép itt is magyar volt: Ligeti György Aventures illetve Nouvelles Aventures című „dadaista” kórusai). Ami Eötvösnél probléma volt, az Tóth Péternél még csak fel sem merül. Számára a műfaj léte evidencia, ezért fel sem ködlik e művekben, hogy a műfaj problematikussá vált. De ha ez így van, akkor nyilván nem ezt kell számon kérni, hanem azt, hogyan valósítja meg kérdésektől mentes, a szó jó értelmében naiv művészi világszemléletét? Jó ízléssel, jó arányérzékkel, biztos mesterségbeli tudással. Harmóniavilága szintén konzervatív, szereti a tiszta tonális vagy modális hangzást, csak a legritkább esetben megy el a romantikus kromatikáig; ritmikailag gyakran fordul az ostinato eszközéhez, és bár nagy tehetsége van ahhoz, hogy mintegy „szájra” írjon, azaz maximálisan figyelembe vegye az énekhang lehetőségeit, sokszor meglehetősen hangszerszerűen fogalmaz, jó példája ennek a Tánc-dal, melyben a női kórus megvesztegetően jeleníti meg a kocsmában hegedülő cigányokat. A soron következő „zsolozsma” talán a ciklus legszebb darabja, egyszerű és megkapó: az eszköztelenség itt erénnyé válik. Mindamellett hiányzik némi dráma ezekből a madrigálokból, melyek ekként talán nem is igazán érdemlik meg ezt a nevet; Monteverdi vagy Gesualdo darabjaiban többek közt éppen a líra és a dráma elegye hat még ma is oly letaglózóan. De hát Tóth Péter eredendően lírai alkat, és ez igazolódik a továbbiakban is.
Lírikus zenész, mégis kissé több kritikai fejtörést okoznak a jeles magyar költők verseire írt kórusok. Nehéz elvi probléma: hogyan lehetséges a kórussal, vagyis eredendően egy közösséggel megjeleníteni egy individuum, egy csak a maga, nem pedig valamiféle kollektíva nevében szóló költő gondolatait. Olyan fogas kérdés ez, melynek megoldása megítélésem szerint még Kurtág Györgynek sem sikerült; legutóbbi, nagyszabásúnak vélt, valójában művészi kudarcot hozott A csüggedés és a keserűség dalai című, orosz versekre írt zenekarral kísért kórusaiban a szélsőségesen egyéni zenei fogalmazás és a szélsőségesen egyéni irodalmi megfogalmazás kioltja egymást, nem alkot szintézist, hanem éppenséggel megszünteti a másikat – aligha véletlen, hogy több jelentős karmester, köztük John Eliot Gardiner is előadhatatlannak tartja az opust, és nem pusztán technikai nehézségei miatt. Tóth Péternél éppen ellenkező a helyzet, nála nem a tökéletesen originális zenei szövet, hanem a sokszor hallott megoldások sokasága hat a versek ellen, így aztán a végén már mintegy érdektelenné válik a szöveg, egymással kicserélhető, behelyettesíthető lesz voltaképpen. A teljesen homogén, a minden vershez kísértetiesen egyforma eszközökkel élő zenei anyag leküzdhetetlen ellentétbe kerül a más és más lírikusoktól származó, ezért jelentősen és szükségképpen eltérő, heterogén költői megoldásokkal. Magyarán: nem érezni a zenében a, teszem azt, Dsida Jenő és Nagy László poétikája közti fontos és eltagadhatatlan különbséget. Különösen problematikus módon jelentkezik ez az Álmatlan éj című utolsó darabban, ahol a szélsőségesen egyéni panasz („Siralmas nekem…”) számos epigon megoldással párosul, és a rengeteg hangismétlés és ostinato általánossága inkább tompítja, mintsem erősíti a szubjektumnak a versben megfogalmazott teljesen unikális gyötrelmeit.
Úgy érzem, Tóth Péter kórusművészetének igazi terrénuma a természetköltészet területén lelhető fel, így igazán emlékezetes a csodálatos Weöres-versre írt Valse triste, ez a mélységesen melankolikus, ízlésesen rezignált keringő. Az előadók, a már említetten kívül a Musica Nostra kórus, a Debreceni Kodály Kórus és a Magyar Rádió Énekkara egyformán magas szinten énekelnek Mindszenty Zsuzsánna, Szabó Sipos Máté és Strausz Kálmán dirigálásával, és feltehetően hisznek a mondásban: dalolva szép az élet. És ezt aláírhatja a Recenzens, no meg a hallgató is – ezúttal minden iróniától mentesen.