Nánay István: Profán szentély
2008.01.05.

Tárgyilagos színháztörténetnek álcázott visszaemlékezés-kötetet nyújtott át Nánay István kritikus és az Alexandra Kiadó az Egyetemi Színpad félévszázados születésnapjára. A fikciógyártó (színház)történész örök dilemmáját Nánay bravúrosan oldja meg: látszólag levéltárban ellenőrizhető adatok hosszú sorát adja, ám a szigorú rendben megírt fejezetek olvastán kibontakozik egy korszak, és meghatározó intézményének markáns portréja. JÁSZAY TAMÁS KRITIKÁJA.

Az Egyetemi Színpad legendájának nyomába eredt Nánay István, aki jó ideig maga is tevékenyen részt vett a teátrum munkájában. Ez utóbbit azért szükséges hangsúlyozni, mert erős, személyes kötődés nélkül aligha jött volna létre a kötet. Nem arra kell gondolni, hogy a színpadon egykor dramaturgként és – mint általában mindazok, akik bekerültek az Egyetemi Színpad vonzáskörébe – mindenesként működő szerző évtizedes titkokat és poros pletykákat oszt meg olvasóival. A személyes indíttatásnak felbecsülhetetlen szerepe van egyfelől magában a vállalásban, a történet megírásában, másfelől a hosszú, szívós munkával összegyűjtött anyag egyedülálló jellegének kialakításában.

Gondolok itt elsősorban a források sokműfajúságára. A színpad sorsát alakító egyetemi és politikai döntések, jegyzőkönyvek precíz leltárához elengedhetetlen könyvtári és levéltári gyűjtőmunka itt csupán „alapkutatás”. Ezeket nagy számban egészítik ki a személyesebb hangütés felé közelítő kritikarészletek, de találunk ügynöki jelentést vagy magánlevelet is. A kötet valódi érdekességét – és alighanem felbecsülhetetlen értékét – a személyes visszaemlékezések, szóbeli közlések, magánarchívumokból származó privát iratok adják, melyek a sokszor tendenciózusan fogalmazott hivatalossággal szemben, ha nem is feltétlenül az igazságot, de annak egy emberközelibb, igen rokonszenves formáját közvetítik. És itt újra a szerzőt kell dicsérni, hiszen a források eme alapvető, mégis nehezen hozzáférhető csoportja aligha került volna be ilyen mennyiségben és hasonló nyíltsággal a kötetbe, ha valaki „kívülről” kísérelte volna meg beszerzésüket.

És alighanem ahhoz is személyes érintettség szükségeltetett, hogy a szerző ne ragadtassa magát olyasfajta kijelentésekre, melyek leegyszerűsítve kívánnák megfejteni az Egyetemi Színpad máig ható legendájának titkát. Ez a fajta elbizakodottság azért is óvatlanság volna, mert a kimondatlan tényezők összhatása mindig is nagy szerepet játszott a színpad életében. A csillagok kivételes együttállása kellett már az 1957-es induláshoz is, de a folytatáshoz még inkább. A „kor napsütéses részéhez” sorolt színház gyakorlatilag önálló szigetként létezett a felülről irányított színházpolitika szennyezett vizű tengerében: itt kis helyen megtalálható volt mindaz, amit másutt bőszen tiltottak. A népszerűség egyik oka lehetett, hogy az Egyetemi Színpadon mindenki megtalálta, amire vágyott: ma már meglepően hangozhat, hogy irodalmi estek és filmpremierek, hangversenyek és színházi előadások, népdalestek és felolvasások, a legkülönbözőbb témákban rendezett viták és táncbemutatók békességben megfértek egymás mellett az idővel már profitot is termelő repertoárban.

Az 56-os forradalom után megizmosodó rezsimnek a maga megfestette imázsához és mindennapos működéséhez egyaránt szüksége volt hasonló szelepekre – az más kérdés, hogy az Egyetemi Színpad, elsősorban az itt összeadódott, kivételes szellemi muníciónak köszönhetően gyorsan túlnőni látszott ezen a funkción. Az egyetemi- és pártvezetés köreiből oly gyakran csupán hűvös távolságtartással kezelt színpadot a dokumentumok tanúsága szerint familiáris rokonszenv övezte a közönség és a színházcsinálók között egyaránt. Egy szippantásnyi friss levegő az áthatolhatatlannak tetsző füstben.

A kötet ennek a hosszú lélegzetvételnek a történetét írja le mindvégig élvezetes, továbbgondolásra serkentő formában (a könyvhöz mellékelt, többnyire előadásrészleteket tartalmazó DVD ebben nyújt nagy segítséget). A gazdag, és igényesen válogatott képanyagnak köszönhetően színháztörténeti albumnak is beillő, tekintélyes méretű kötet az Egyetemi Színpad történetét évadról évadra taglalja. Az előzmények áttekintése után a leghosszabb, a könyvnek közel felét kitevő rész a fénykort, a hatvanas éveket mutatja be, majd feleakkora terjedelemben a hetvenes és nyolcvanas évek elemzése következik, végül eljutunk a kilencvenes évek elbizonytalanodásáig, majd a színpad tetszhalott állapotát előidéző – egyelőre véglegesnek tűnő – megtorpanásig.

Az „évadbeszámolók” műfajok, kiemelkedő előadók, jeles események, fontos bemutatók szerint tagolódnak tovább. Utóbbiak sorsát – hiszen az emblematikus előadások akár több száz alkalommal, éveken, esetenként évtizedeken keresztül futottak –, szintén nyomon követi a könyv. Különösen izgalmas, és a történész feladatán jóval túlmutató egy-egy előadás esetében a pillanatnyi politikai, társadalmi háttér, a résztvevők személyes kondícióinak hű rekonstrukciója, melyek felemlítése ékesen illusztrálja a színházi előadás egyszeriségét. Ez a kijelentés nagyobb léptékben is értelmezhető: hogy a Pesti Barnabás utca 1. szám alatt valami egyszeri és megismételhetetlen történt, az a kötet olvasása után azok számára is nyilvánvaló lesz, akik sosem voltak ott.

Vö. Gajdó Tamás: Volt egyszer egy Egyetemi Színpad
Nádra Valéria: A fürdővíz és a gyerek

Szerző:  Nánay István,  Cím:  Profán szentély: Színház a kápolnában,  Kiadó:  Alexandra,  Megjelenés éve:  2007,  Oldalszám:  231,  Ár:  3900 Ft,  Támogatott:  Egyetemi Színpad Alapítvány
Megítélt támogatás: 1 200 000 Ft
Támogató: Miniszteri keret
Az Egyetemi Színpad történetét bemutató kiadvány megjelentetésére