Történt egyszer, hogy a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház két alkotója, Madák Zsuzsanna dramaturg és rendező, valamint Mihály Péter színész Norvégiába utaztak, ahol egy idegen a kezükbe nyomott egy pendrive-ot, hogy nézzék meg az azon látható felvételeket. Ők követték az idegen utasítását, és úgy gondolták, hogy amit a felvételen láttak, meg kell mutatniuk másoknak is, minél több embernek, hogy tanuljanak belőle. Így született a Peter című előadás. Rég volt, tán igaz se volt.

Mihály Péter

Hogy mit látunk a felvételen? Öt kisvideót, amelyen egy huszonöt éves Peter nevű srác számol be hétköznapjairól, amelyek azért érdekesek számunkra, mert egy határhelyzetben telnek. A felnövés egy folyamat, de ez a folyamat valahogy kimaradt ennek a fiúnak az életéből, és most azzal a szorongató ténnyel kell szembenéznie, hogy egyikről a másik pillanatra kéne az egészet abszolválnia. Nem példátlan a sztorija, a fejlett nyugati társadalmak jelensége ez: a túlságosan kényelmes családi burokból, a mamahotelből kilépni képtelen huszonévesek problémájáról van szó, ez a Pán Péter-szindróma, vagy másik nevén kapunyitási pánik. Peter esetében a helyzetet az is bonyolítja kissé, hogy szülei a legkevésbé sem kapacitálják az elindulásra, sőt, ahogy ez a történet elején kiderül, szeretnék őt örökre aranyos kisgyereknek látni.

Egy pokolian sikerült családi ünnep után Peter ideiglenesen átköltözik üzleti úton lévő bátyja lakásába. Itt készíti videóüzeneteit egy távol élő barátjának, akitől sosem kap rájuk választ, s így kénytelen lesz egyedül megbirkózni kételyeivel, megoldásokat találni önmagának feltett kérdéseire. Az öt szekvenciából álló előadásban így arányosan, jó ritmusban helyezkednek el a színházi nevelési foglalkozások. Ezek a foglalkozások pedig – bár irányítanak – nem sulykolják a helyes megoldásokat, inkább vitát kezdeményeznek. Persze nem könnyű úgy tizenéveseknek szánt TIE foglalkozásról írni, hogy az ember kizárólag felnőttek társaságában néz végig egy ilyen típusú előadást, valószínűleg egészen más oldalról közelítünk az egyes problémák felé, és másképp is viselkedünk egy ilyen szituációban. Arról nem is beszélve, hogy a 25 éves srác problémáin túlról tekintünk a helyzetre, míg a középiskolások épphogy előtte állnak még ennek.

Jelenet az előadásból.

Egyetlen olyan részlete volt a foglalkozásnak, amelyben túlzottan irányítva éreztem magam. Van egy mese a történeten belül: A kismadár, aki elfelejtette, hogy tud repülni. Ezt a mesét nekünk, a foglalkozásban részt vevőknek kell kitalálnunk. Rettentő kíváncsi volnék arra, hogy attól a teljesen evidens megoldástól, amelyet kitaláltunk, és amely Peter történetéből egyértelműen következik, hányféle másik lehetőség hangzott el a foglalkozásokon.

A Petert alakító Mihály Péter játéka az előadás első pillanatától az utolsóig intenzív és koncentrált. Kisfiús mosolya, szélsőséges érzelemkitörései, a játékba való teljes belefeledkezése elhitetik velünk, hogy ő tényleg az a Pán Péter, akinek a gyerekek gondolják az óvodában, ahol dolgozni kezd. És éppen a gyerekek azok, akik megismertetik őt Pán Péter meséjével, és akik miatt szembe kell néznie önmagával, így ismeri fel a benne élő elveszett fiút. Az óvodai munkája alatt azt is megérti, hogy felnőttek és gyerekek világa összeegyeztethetetlen, és nagyrészt a felnőttek önzése, értetlensége miatt az. És bár a sztori vége nem épp megnyugtató, Peter a történet végére felnő, és biztosak lehetünk benne, hogy egészen más típusú felnőtt lesz belőle, mint az óvodai munkatársai, akiknek láthatóan hivatásuk nincs, csak munkájuk.

Az előadás low budget kellékhasználata kreatív és sokszínű. A színpadon megjelenő üres terem (Peter bátyjának lakása, amelyből Peter a szöveg szerint már korábban lehordta a bútorokat a pincébe) hatalmas papírlapokkal van kitapétázva. Ezekre a lapokra Peter listákat írt, hogy rendszerezze az életét: van lista például arról, mivel rendelkezik, mivel nem rendelkezik, vagy hogy miért lelkesedett gyermekkorában. Egy másik lap, amelyen az idővel való viszonyát ábrázolja, később összegyűrődik, szétszakad. Az ismerőseit a szoba közepén lévő egyetlen asztalnál bábozza el színes fajátékok és egy kupac holdhomok segítségével, önmagának és a világnak az értelmezését, a napi történések feldolgozását is csak játékon keresztül tudja megvalósítani.

Fotók: Umberto Pezzetta, Hevesi Sándor Színház

Sokszor érzem azt, hogy túl sok időt tölt ennél az asztalnál ezekkel az apró játékokkal bábozva, és ez esetenként befelé fordulóvá, unalmassá teszi a háromórás előadást. Persze az is lehet, hogy a három óra önmagában túl hosszú. Rengeteg a redundancia, és egy idő után a történetmesélés már nem tesz sokat hozzá a történethez, mert a lényeget, hogy mi ennek a srácnak a problémája, és milyen úton próbál ebből kievickélni, sokkal előbb megértem, minthogy az egyes szekvenciák véget érnének, és nem vagyok benne biztos, hogy egy csoportnyi tizenéves lassabban jut el ezekhez a felismerésekhez, mint én.

Ami viszont biztos: Peter története nagyon jó téma a középiskolás fiataloknak. A közeljövőjükről szól, amibe ők is lazán bele tudnak helyezkedni, ha kicsit tovább néznek az orruknál: az egyetem kellemes pár éve után sem fog magától elkezdődni az élet, hanem bátornak kell lenni, és el kell kezdeni.