A legtöbb kritika, ami az új évaddal kapcsolatban megfogalmazódott, hogy Conan Doyle híres főhősét, Sherlockot mintha kicserélték volna a befejező évadra. Míg a 2010-ben indult BBC-sorozat pengeéles eszű detektívje kezdetben egy elviselhetetlen, önző zseni volt (őt idézve: „nem vagyok pszichopata, magasan funkcionáló szociopata vagyok”), a végjátékra érzelemvezérelt karakterré vált, akinek fontosak a barátai. Hogy ez jót tett-e a sorozatnak, és hitelesen vezényelte-e le a jellemfejlődést az alkotópáros, az vita tárgyát képezheti (és képezi is), azt azonban nem lehet számon kérni a kreatívokon, hogy ide jutottunk, vagy hogy Steven Moffat jó pár évvel korábban adott nyilatkozatára hivatkozzunk: „A nézők azt állítják, hogy a második évadra humanizáltuk Sherlockot, de én azt gondolom, hagytuk felnőni. Az utazáson, amin keresztülmegy, ráébred, hogy nem teljesen amorális lény. Rájön, hogy vannak határvonalak, amiket nem akar átlépni, emberek, akiket meg akar védeni. És ehhez a legnagyobb ellenségeivel kell, hogy szembetalálja magát: a szeretettel, a félelemmel és a veszteséggel.”

Martin Freeman

Egyszóval az alkotói szándék már a kezdetektől az volt, hogy az évadok során végbemenjen egy fajta jellemfejlődés a főszereplőben, és erre húzták fel a klasszikus Conan Doyle-elbeszéléseket (jelzem kezdetben zseniálisan). Csakhogy, és itt jön a csavar a minőség megítélésében, a hard core Sherlock-rajongók valójában nem az előbbi, hanem az utóbbi miatt váltak fanatikussá: hihetetlenül szórakoztató volt látni, miként alakulnak át kedvenc viktoriánus hőseink 21. századivá, használ a címszereplő (Benedict Cumberbatch) okostelefont vagy nikotintapaszokat; vagy magyarázzák meg az alkotók pl. A Sátán kutyájának rejtélyét állatkísérletekkel és a biológiai hadviseléssel.

A leghíresebb elbeszélések/regények és szereplők nagygenerálja tette a Sherlockot megkerülhetetlenné a sorozatok történetében, csakhogy szép fokozatosan kezdtünk kifogyni a leghíresebb Conan Doyle-sztorikra építő részekből – ezek már csak motívumokként jelentek meg az epizódokban, szemben a kezdetekkel, amikor az adaptáció azt jelentette az alkotók számára, hogy gyönyörűen kidolgoznak és modernizálnak minden apró részletet. Vagyis a beígért jellemfejlődés kezdte fokozatosan kiszorítani a bűneseteket, ami épp a negyedik évadra oda juttatta a sorozatot, hogy a bűntények puszta díszítőelemmé váltak, a hangsúly eltolódott: már nem a dedukció és az elmejáték volt a lényeg, hanem hogy a bűnesetekkel azért lazán összefüggő magánéleti történések hogyan formálják hőseink jellemét. 

Mark Gatiss és Benedict Cumberbatch (A képek forrása: MAFAB)

A harmadik szezonban Watson megnősült (tény, hogy A négyek jele végén a doktor Conan Doyle regényében is megkéri Mary Morstan kezét), gyermeke születik; a negyedik évadban pedig már tulajdonképpen egy szappanoperában járunk. (Talán a szezon második része idézi még leginkább a sorozat régi fénykorát: The Lying Detective.) Mi több, Sherlock eredet- és családtörténetét nézhetjük, meg azt, hogy milyen gyermekkori traumák öltek ki belőle minden érzelmet.

Mindeközben az alkotók próbálják betömködni azokat a dramaturgiai lyukakat (méghozzá egyre elképesztőbb és nyakatekertebb magyarázatokkal), amelyeket saját maguknak ástak a negyedik évadra. Így aztán az utolsó szezonban több – feltételezhetően nem szándékolt – utalás történik A bárányok hallgatnak vagy a Fűrész című filmekre, mint a Conan Doyle-művekre.

Konklúzióként végül aztán eljutunk oda, amit már a negyedik szezon nulladik része, a karácsonyi különkiadás (The Abominable Bride) is belengetett: a könnyes, majdhogynem patetikus búcsúhoz. Az érzelmes végjáték már nem is a BBC-feldolgozás szereplői, hanem a mítosz előtt tiszteleg: a mindenkori Sherlock és Watson-párosok, a Baker Street, a pipa és a hegedű előtt, elvégre ezek örökké velünk (nézőkkel, olvasókkal) maradnak, mindegy hogy Sherlockot éppen Benedict Cumberbatch, Robert Downey Jr. vagy House dokiként Hugh Laurie, játssza. Sherlock örök, a (pop)kultúra része.

Ezen persze könnyekig meghatódhatunk, pont úgy, ahogyan az alkotók is tették (vigyázat spoiler!: a síron túlról DVD-ken üzenő Maryvel, aki nem elég, hogy feláldozza az életét Sherlockért, miközben van egy pár hónapos gyereke, de még áldását is adja a nyomozópáros örök barátságára, avagy mítoszára). Bár inkább azt mondanánk, az ötletgazdák, Steven Moffat és a filmben Mycroft Holmes szerepét is alakító Mark Gatiss sokkal inkább azon hatódtak meg, akivé Sherlockot meg a véd- és dacszövetségként funkcionáló baráti társaságát az évadok során alakították, nem pedig magán a karakteren, lévén annak épp a negyedik évadra vajmi kevés köze maradt Conan Doyle figurájához. 

A sorozat adatlapja a Magyar Film Adatbázisban itt található.