Örkény István: Macskajáték / Budaörsi Latinovits Színház
2017.01.29.

A Budaörsi Latinovits Színház Macskajátéka nehéz helyzetű produkció. Nehéz helyzete mindenkire kiterjed, az alkotókra, a közönségre és természetesen a kritikusra is. STUBER ANDREA KRITIKÁJA.

A bemutatót követően két hét múlva került sor az Örkény-darab második előadására. (Ez alkalommal láttam.) Újabb két hét múlva lesz a harmadik. További két hét szünet után jön a negyedik. A Latinovits Színház friss előadása két hónap alatt négyszer szerepel műsoron. Nyilvánvaló, hogy ebben a játékrendben a produkció nem hogy összerázódni, érni, fejlődni nem képes, de a puszta lebonyolítása is messzemenőkig kimerítheti a színészi koncentrációt. Megteheti a kritikus, hogy erről a körülményről nem vesz tudomást – határozott álláspontom ugyanis, hogy az egyszeri nézőnek az ő egy estéjén is jár a legjobb, minthogy teljes árú jegyet adnak el neki akkor is, amikor az alkotók szerint az előadás még nincs is kész! –, de ez méltánytalan lenne a színészekkel szemben. Különösen a jelen esetben, amikor a műsorrend lehetetlenségén túl a rendezői elképzelés is sújtja őket.

Takács Katalin
Takács Katalin

Forgács Péter a Macskajáték kapcsán alighanem azt a rosszkedvű érzését kívánta színpadra fogalmazni, hogy az idős embereket nem becsüljük meg, nem vesszük komolyan, érzelmeiket és megnyilvánulásaikat kinevetjük. (Ennél konkrétabban az életkori kérdést ne bolygassuk, mivel Orbánné Örkénynél hatvan pluszos nyugdíjas özvegy, viszont Spolarics Andrea Orbánnéját az előadásban 55-nek mondják. Evvel az életkorral manapság öregségi nyugdíjas sem lehetne, tehát dolgoznia kellene, ugyan mit és hol, inkább ne is bonyolódjunk bele ebbe…) A rendező a feltételezhető alapgondolatnak alárendelt mindent, amit csak lehet. Egyrészt a darabból sugárzó, valamennyi körülményt felülíró életörömöt, lendületet, energiát. Másrészt a műből az epikusság ellenére is fel-feltörő játékosságot. Kiváló jelenetek mélységét, gazdagságát és színeit redukálta, valamint – ez a legsúlyosabb – kitűnő szereplői nagyszerű színészi lehetőségeit csorbította úton-útfélen.

A díszlet, amely szintén Forgács Péter munkája, forgatási helyszínt, műtermet idéz. Reflektorok, szőrös mikrofon, összecsukható, fekete vászon székek. Hátul nagy, világos felület a vetítéshez. A közönség gyülekezésekor némely szereplők már ott ülnek a színpad szélén, várakoznak, beszélgetnek. Nem lehet eldönteni, hogy civilben vagy szerepből trafikálnak. Ott tartózkodásuknak egy nem kívánatos következménye mindenképpen van: elveszi a belépő lehetőségét, a megjelenés hatását, erejét. Kíváncsiak lennénk például Paula küllemére és antréjára, miután Orbánné mesélt róla (levélben) a nővérének, Gizának. De mire Paula színre lép a presszóban, addigra már rég szemügyre vehettük Pásztor Edinát a leomlós ruhájában, stólájában, úrinőszőke parókájában. (Nagyon szépen játssza Pásztor Edina a Paulát. Lágy hangon, érzéssel, decensen, nyomulási szándéktól mentesen.) 

Spolarics Andrea
Spolarics Andrea

Nem kevésbé hátrányos a folyamatos kitettség a vén operista matrónát, Cs. Bruckner Adelaidát ismeretlen rendezői megfontolásból játszó fiatal, üde Simkó Katalinnak. Ő mint egy különös, költőien sötét jelenség, feketében (garbóban és hosszú szoknyában) végig jelen van. Ül, figyel, néha díszletez, titokzatos mosollyal pudingkrémeket szolgál fel a presszóban. Amikor az amúgy pazar lehetőségeket rejtő kettőse következik Orbánnéval, akkor a figurája meglepetést már nem kelt, viszont a műben nem jártas nézőnek percekbe telhet eligazodni abban, hogy ő most kicsoda, tényleg ő hozta-e világra az Ilyés Róbert által korrekten megformált Csermlényi Viktor operaénekest.

Simkó-Adelaida nézői értelmezésre váró fekete szettje után további kérdések, sőt súlyos vádak vethetőek fel a Füzér Anni tervezte jelmezek kapcsán. Spolarics Andrea egyetlen, drappos ballonkabátban játssza végig az előadást. Mintás selyemkombinét hord alatta, barna csipkés vállrésszel. És amikor Szabó adjunktusné szekrényében alkalmi ruhát keres az esti koncertlátogatáshoz, akkor egy váll nélküli türkizkék nagyestélyit választ. Ezt húzza fel a kombinéjára. Nemcsak azért kelt ez az ordenáré hacuka erős tiltakozást bennem, mert senki ne gondolja, hogy Orbánnénak egyáltalán nincs ízlése az öltözködéshez! Hanem mert a ruhája fölött pompázó kombinéval úgy fest, mint akit a diliházból szalajtottak. Ebből az következik, hogy Paula és Csermlényi Viktor ezúttal nem egy kissé elbizakodott drága lelket csalnak meg, hanem egy konkrétan megzavarodott, beteg asszonyt hagynak faképnél. Ami különbség. További jelmezeken is fennakadhatunk és értetlenkedhetünk, például hogy ha Orbánné a fentebb ismertetett módon kiöltözik Csermlényi dalestjére, akkor a szintén villogni akaró Paula miért nem? (Pásztor Edina nem vált ruhát az előadás során.) Vagy: Ilust tényleg annyira szájbarágón kell szürke nőszemélynek ábrázolni, hogy Páder Petrán minden, de minden ruhadarab szürke legyen?

Fotók: Budaörsi Latinovits Színház
Fotók: Puskel Zsolt. 

Forgács Péter rendezése – amely valamiféle tempótlan, anyagtalan masszává nyomja össze, vagy inkább nyújtja szét, lapítja le a földre a művet, amely bizonyítottan képes szárnyalni – nemegyszer kifejezetten kedvezőtlen helyzetbe hozza a színésznőket. Például Bohoczki Sára, aki mindennek ellenére szívszorító és csodálatos Egérkének mutatkozik, úgy kénytelen előadni az elmaradt vacsoráról szóló beszámolót, hogy videólevél gyanánt felveszi magát beszéd közben. (A levélfelmondások formája ez: a szereplők a jobboldalon elhelyezett kameraállvány mögé állnak, és arcukat kivetítik a színpadmélyi nagy vászonra. Ez egyébként külön problematika: lehet-e a színészi játékmódban közös nevezőre hozni a premier plánt és a nézőtéren közelebb s távolabb ülőkre méretezett ábrázolást.) Mármost Egérke ügyetlenségét jelzendő, Bohoczki úgy állítja be a kamerát, hogy a kivetítőn csak az álla látszik, élőben viszont egészen a szeméig takarja a kamera. Így mondja el, részlegesen látható arccal, a nagymonológját.

Takács Katalin Gizaként egy fehér, gurulós irodaszéket kap Spolarics Andreától, ebben ül szép, fekete jelmezegyüttesben, szőrmével a nyaka körül, hajának vörösét eliminálva. Emlékezetes az a pillanat, amikor egyszer ügyetlenül kitolják a színről, pont mielőtt Orbánné az őszinte, mindent bevalló levelét megírná. Így azt Takács Katalin Gizája nem hallgatja meg, nem reagálhat rá. (Pedig szépek a reakciói, disztingvált, de kifejező érzelmekkel az arcán.) Az Ilus levelére küldött válaszra kicsit visszatolják őt a színpadra, de csak félig. Nyújtogassa a nyakát, ha látszani akar.

Az előadás legnagyobb, mégis ütésképtelen aduja Spolarics Andrea, aki Orbánnét játssza, még bizonyára nem eléggé bejáratódva és talán el is bizonytalanodott iránytűvel. Gyönyörűségesek a kétkezes gesztusai, amiket a monológjai közben használ. Ahogy kaszál, pakol vagy rendet vág a karjaival. Ahogy azt mondja elhalóan és összeomolva: micsoda pamutipar… Ám az elnyomhatatlan, bátor életerő – amiért Giza nővére irigyli Erzsit –, az csak ritkán látszik meggyőzően előbugyogni belőle. Akkor, igen, amikor a fogorvosnőn keresztül betör Paulához és in flagranti éri a vacsoraasztalt. Akkor. Ahogyan letépi, majd összehajtogatja az ajtón lógó szőttest. Mutatja, ahogy.

Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt található. 

Szerző: Stuber Andrea