Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

SZERENÁD MÚLTNAK ÉS JÖVŐNEK

A Budapesti Vonósok a Brahms-maratonon
2017. jan. 27.
Egy mű, amely nosztalgikusan a múltba réved, ám ugyanolyan vágyakozva tekint a jövőbe is, amelyben – százhatvan évvel a keletkezése után – talán végre fel is fedezik… Ízelítő a Brahms-maratonból: a D-dúr szerenád. CSENGERY KRISTÓF ÍRÁSA.

A Müpa és a Budapesti Fesztiválzenekar télvégi zeneszerző-maratonjai a magyar koncertélet legutóbbi évtizedének legsikeresebb kezdeményezései közé sorolhatók. A lelkes érdeklődés mindjárt a legelső egész napos koncertfolyam mellé odaszegődött – akkor, 2008-ban Csajkovszkij művei kerültek terítékre –, s azóta is töretlenül kitart a maratonok mellett, legyen a kínálatban Dvořák, Beethoven, Schubert, Mozart, Bartók, Bach vagy Stravinsky életművének keresztmetszete, vagy (ahogy tavaly történt) egyszerre két zeneszerző: a Schumann–Mendelssohn ikercsillagzat zenéje. Idén – a két legutóbb említettet logikusan követve – Brahmsra esett a választás: délelőtt 10.30-tól este 22.00-ig az érdeklődők tizenegy koncerten élvezhették a hamburgi születésű, de bécsivé átlényegült mester művészetét. Méghozzá váltogatva a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem és a Fesztivál Színház tágasabb és meghittebb terét, s bele-belehallgatva azokba a járulékos koncertekbe is, amelyeken – ez is szép hagyománya a zeneszerző-maratonoknak – zeneakadémiai muzsikusnövendékek szólaltattak meg kamarazenei alkotásokat, tágítva a horizontot és gazdagítva a komplex eseménysorozat kínálatát.

Budapesti Vonósok
Budapesti Vonósok

A Brahms-maraton gerincét a szimfóniák adták: mind a négy elhangzott, de hallhattunk versenyművet is (Várjon Dénes a d-moll zongoraversenyt tolmácsolta költőien és elmélyülten), megszólalt a szépséges h-moll klarinétötös (Ács Ákos és az Eckhardt Vonósnégyes előadásában), sokan várták a nyolcvankét éves Rados Ferenc zongoraestjét (melyen az op. 76-os Nyolc zongoradarab és az op. 9-es Változatok egy Schumann-témára hangzott fel) – és fontos erénye volt a műsornak, hogy néhány koncerttel a ritkaságokra is igyekezett ráirányítani a figyelmet. Ilyen hangversenyként értékelhettük a B-dúr vonóshatos (op. 18) érzéki-szenvedélyes előadását a kibővített Kelemen Kvartett koncertjén, a kórusművekből készült tömör válogatást, melyet az ország egyik legjobb énekkara, a nyíregyházi Cantemus Vegyeskar tolmácsolt hangulatokra fogékonyan Szabó Soma vezényletével – és kétségkívül ebbe a kategóriába tartozott a hangverseny-repertoárból jószerével teljesen hiányzó D-dúr szerenád (op. 11) hézagpótló megszólaltatása is. A művet a délelőtti hangversenyek egyikén a Botvay Károly művészeti vezetésével működő Budapesti Vonósok együttese adta elő, a szükséges fúvósokkal kibővítve, karmester nélkül, Pilz János koncertmester irányításával.

Érdekes darab a D-dúr szerenád. Brahms fiatalon, 1858-ban írta. Akkoriban többször is időzött Detmoldban, ahol olyan sokoldalúan tevékenykedett, mint régen egy rezidenciális muzsikus: zongoraórákat adott, kórust vezetett, komponált. Talán részben ez a sajátos helyzet inspirálta arra, hogy olyan műfaj felé forduljon, amely a romantika helyett inkább a klasszika letűnt stíluskorszakát jellemezte. Ám bizonyára nemcsak a szituáció hatott ösztönzően: más is szerepet játszott a mű keletkezésének hátterében munkáló tényezők között. Brahms huszonöt éves, és még soha nem írt zenekari művet. Nyilván szeretne szimfóniát írni (árulkodó, hogy eleinte a D-dúr szerenáddal párhuzamosan formálódó d-moll zongoraversenyt is szimfóniának szánja), ez azonban akkoriban nem számít kelendő műfajnak, de még nyomasztóbb, hogy rávetül Beethoven hatalmas árnyéka. Fog írni szimfóniát, ezt már most is tudja: majd, egyszer… Egyelőre azonban biztonságosabb műfajjal lép közönség elé: ez a D-dúr szerenád, amelyet egy évre rá a hasonló műfajú A-dúr kompozíció követ.

Pilz János
Pilz János

A Budapesti Vonósok kellemesen hangulatos, igényesen kidolgozott előadása a mű számos fontos tulajdonságára felhívta a figyelmet. Érzékeltük a hattételes darabnak mindjárt az elején a folklorisztikus indíttatást, az üres kvintes dudabasszus-kíséret zamatos nyerseségét, a kedélyes kürtszóló pasztorális karakterét. Később azonban, a tételben előrehaladva arra is ráébresztette a hallgatót Pilz János és társai előadása, hogy itt-ott már ez a korai mű is előlegezi Brahms későbbi, érett szimfonikus hangját, amelyet a nyitányokból és a versenyművekből éppúgy ismerünk, mint a szimfóniákból. Különösen tetszett a tétel kulminációs pontja tájékán a triolák és duolák ütköztetésének markáns megformálása – ismét egy vérbeli brahmsi kompozíciós gesztus, amelyet az előadás jól eltalált.

A D-dúr szerenád a maga két gyors saroktétel között elhelyezkedő két scherzójával (2. és 5. tétel), Adagiójával és menüettjével (3. és 4. tétel) valóban visszamereng a múltba, s ezt az előadás is híven érzékeltette. Például az első scherzo karakterizálásának játékosságával, vagy a finálét megelőző második scherzo Beethovenes ízeivel és erejével – de a rafinált haydni tréfaként triószerűen (két klarinét és egy fagott tényleges triójával) kezdődő, tehát mintegy a „középrész-típusú” zenei anyagot A-részként bemutató menüett naiv ártatlanságával. Kellőképpen részletező, hitelesen karakterizált, ízes hangzású, idiomatikus előadás volt tehát a D-dúr szerenád tolmácsolása a Budapesti Vonósok hangszerein – olyan muzsikálás, amely alkalmas arra, hogy felmutassa a brahmsi életmű historikus vonulatának mellőzött, korai értékét. 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek