Spiró György: Az imposztor / Jászai Mari Színház, Tatabánya
2017.01.30.

Szikszai Rémusz hozott is ajándékot meg nem is a tatabányai társulatnak és nézőknek. JÁSZAY TAMÁS ÍRÁSA.

Egyszerre meglepő és érthető, hogy Spiró György első igazi színpadi sikerének, az 1982-ben írt Az imposztornak mindösszesen tíz magyar nyelvű színpadi bemutatóját jegyzi a Színházi Adattár. A Katona József Színház legendás, és bátran nézzék újra a felvételt a Youtube-on, ma is vibráló 1983-as szezonnyitó előadása után másfél évtizedig szinte senki nem nyúlt a darabhoz, aztán a 2000-es évek elején követte ugyan egymást néhány premier, de igazán jelentősről a színházi emlékezet nem tud. (Külön érdekesség, hogy a fővárosban azóta csupán egyszer játszották, a mára megszűnt Budapesti Kamaraszínházban, a többi mind vidéki, illetve határon túli bemutató a listában, ami a darab egyik alaptémájául is szolgáló centrum és periféria viszonyához pikáns adalék.) Az imposztor távolléte színpadainktól valahol érthető, hisz Major Tamás alakítása emblematikus játék, ami azonmód elévülhetetlen hivatkozási alappá vált. A hiány mégis meglep, merthogy ezt a pompás színdarabot játszani kell, muszáj, minden rezsimben. Igaz, csak akkor szabadna elővenni, ha megfelelő állapotban lévő társulat tud hozzányúlni.

Fodor Tamás
Fodor Tamás

Az, hogy Szikszai Rémusz az egyre inkább összecsiszolódó, egy hosszú, ígéretes út elején álló tatabányai csapattal színre vitte Az imposztort, a tavalyi itteni, igazán sikerült Tartuffe-jét követően sokkal inkább érthető, mint meglepő. És védhető, sőt szellemes az is, hogy a Molière-darabot játszók többnyire „megörökölték” szerepüket Spiró drámájában is (mint Bajcsay Mária, Major Melinda, Danis Lídia, Kardos Róbert, Megyeri Zoltán vagy Dévai Balázs), ami ráadásul újabb árnyalattal gazdagítja a 'színház a színházban' a színházban játékot felsőfokon űző darab színrevitelét. Az imposztorban ugyanis éppen a Tartuffe-öt próbálja a kiábrándult és keserű vidéki társulat, amikor betoppan a híres és hírhedt fővárosi vendégművész. A nagy színész egy csapásra megváltoztatja a trupp életét, és rádöbbenti az egytől egyig másképp nyomorgó művészeket, hogy igenis van értelme színházat csinálni. Vagyis, hogy csak színházat csinálni van értelme.

Nem kertelek: a tatabányai Az imposztor hol finom gesztusokkal, hol érthetetlen túlzásokkal és erősen vitatható megoldásokkal, de bizonyos értelemben megismétli, re-konstruálja a darab alaphelyzetét. Hogy ezt az előadás elemzésekor tekintetbe kell-e venni, arról nem vagyok meggyőződve, de hogy dőreség volna teljesen figyelmen kívül hagyni a darabban eleve meglévő tükörre ráhelyezett újabb foncsorréteget, az biztos. Igaz, a valódi helyzet nem tud annyira véresen komoly lenni, mint azt Spiró megírta, itt bárhogy is fejeződik be a darab, senkit nem visznek el Szibériába, a színház dotációjával sem lesz semmi gond, elvégre a kegyes uralkodó majd mindent megbocsát – ja, ez már Molière, nem a mi korunk, elnézést. Az előadás szerencsénkre nem fordítja le fölöslegesen azt, amit nem kell lefordítani: Spiró remek találmánya a mindenkori jelentől való ideális távolság részletgazdag felvázolása, ami a színrevivőnek inkább ajándék, mint kényszer.

Major Melinda, Fodor Tamás
Major Melinda, Fodor Tamás

Több ravasz húzás is van ebben a drámában. Könnyű lenne például azt mondani, hogy minden a főszereplő Boguslawskit játszó színészen múlik, nem véletlen, hogy a Katona előadásánál is folyton Majort emlegetjük, még ha ennek színháztörténeti, történelmi és politikai okai is vannak, de hát Zsámbéki Gábor rendezéséből hosszan lehetne és illene még sorolni az emlékezetes alakításokat. Igen, ez a másik trükk: hiába van Boguslawskink, ha nem áll fel körülötte a vilnai társulat vert seregként, akkor a címszereplő légüres térbe kerül. A tatabányai előadással kapcsolatos hiányérzeteim oka javarészt ezen a tájékon keresendő.

Mert Boguslawskink van, nem is akármilyen. Fodor Tamásra várt ez a szerep, mi meg arra vártunk, hogy megkapja végre. Először arról, mit csinál Fodor némán. Áll a nyitó képben hosszan, egyedül, elöl középen, kalapja karimája takarja az arcát, nem látom, csak érzem, hogy ő az, neki kell lennie, ferdén fölfelé kémlel a színház beázó tetején át a gondosan elhelyezett fémvödörbe csepegő víz forrására. Nem kérdez, nem méltatlankodik, de gondol. Később, egy nagy és hangos jelenetben (és milyen sok ilyen van ebben az előadásban) némán a rendezői balra húzódik, nem csinál semmit, csak ül a nagy fotelben, és figyeli a többieket. Nem tudom, hogy csinálja, de láthatatlanná válik, összemegy a karosszékben, és hirtelen nem a tekintélyes színészt nézem, hanem egy láblógázó, huncut kölyköt, egy ősz, szakállas kisfiút látok. Igaz, olyasvalakit, aki minden lényeges és lényegtelen információt folyamatosan szív magába, hogy aztán a megfelelő dramaturgiai pillanatban előkapja és használja azokat.

Másodszor akkor arról, amikor Fodor beszél. Boguslawskinak megvan az a csodálatos képessége, hogy mindenkinek azt mondja, amit beszélgető partnere hallani akar tőle. Pontosan tudja, milyen mondatokkal lehet magasabb gázsit kérni, tudja, hogyan lehet elcsavarni a társulat összes nőtagjának a fejét, és tudja, mivel lehet a rettegett orosz Gubernátor bizalmas közelségébe férkőzni. Ne legyen tévedés, mindezt persze a szerep tudja, de a hogyan már Fodoré, aki néhány lopott pillantással beszkenneli áldozatát, aztán teszi, amit tennie kell. Hízeleg és suttog, mennydörög és tárgyilagosan közöl, felháborodik és elgyengül: bár úgy hangozhat, mégsem szélsőséges amplitúdók között ingázó, a személyiséget tekintve végtelenül konzekvens, összetett, nagy alakítás ez.

Boguslawskiját egyetlen dolog hajtja és élteti: a színházcsinálás, a színpadon és azon kívül. A fáradt, nyúzott, cinikus vénember (ahogy akkurátusan megszámolja a gázsit, csodálatos néhány másodperc) számára a színház drog. Ahogy szerepbe kerül, és ő talán még akkor is szerepet játszik, amikor egyedül van, hiszen fürkész szemek olyankor is bámulhatják, átváltozik. Valósággal új életre kel, kiegyenesedik, megnő, fátyolos hangja kitisztul, és fiatalabb ugyan nem lesz, mégis képes azt a bravúrt végrehajtani, amiért sok férfitársa joggal irigyelheti: a Tartuffe elemzése közben – ami itt is az előadás csúcspontja, mint abban a régi előadásban –, nincs erre jobb szó, egyszerűen elcsábítja Elmirát.

Maróti Attila
Maróti Attila

Fodor könnyedén lehúzza a mérleg egyik serpenyőjét, de mi van a másik oldalon? Vegyes, túlságosan is vegyes az összkép. Crespo Rodrigo alakításában Kazynskiból sajnos csak az arrogáns, folyton üvöltöző színházigazgató látszik, aki a társulatban élet-halál uraként képes csak viselkedni, de nagyon nehéz komolyan venni. A társulat többi tagja – és ez rendezői felelősség is – erősebben tud működni tömbként, mint külön-külön. Van, aki lazán, nyugodtan megcsinálja magának a karaktert, mint Kardos Róbert a valóság elől az alkoholba menekülő Skibinska szerepében, vagy az egy-egy rövidke szóval, precízen időzített közbevetéssel az örök mellékszereplőt szellemesen megrajzoló Szabó Emília mint Pieknowska. A démoni talpnyaló, Chodzko kritikus szerepében Honti György igazán tenyérbemászó, alattomos és veszélyes fickót mintáz. A társulat legtöbb tagja azonban több-kevesebb sikerrel birkózik a Spiró kreálta lehetetlen feladattal: pazar színészek tudják csak ugyanis eljátszani azt, hogy pocsék színészek. Vannak jó villanások, és vannak nehezen védhető pillanatok, mint amilyen a Díszletező és a Kellékes kínos és hosszú magánszáma.

Szikszai Rémusz igyekszik összefogni a meglehetősen széttartó színészi energiákat, és a tőle mostanra megszokott módon kézenfekvő, ám ügyesen működtetett vizualitással és hol indokolt, hol kevésbé érthető rendezői húzásokkal vezényli le az előadást. Hideglelős, mégis mutatós, ahogy az első jelenet alatt a színészek mozdulatlan viaszbábukként nézik az előttü(n)k zajló epizódot Boguslawski érkezéséről az Ügyelő jelzéséig. Korán sikerül megteremteni a fortélyos félelem igazgatta légkört, itt tényleg füle van a falnak is, és valóban mindenki szem a láncban.

Fotók: Jászai Mari Színház, Tatabánya
Fotók: Prokl Violetta. Forrás: Jászai Mari Színház, Tatabánya

Hol francia, hol angol barokk zene csendül fel időről időre Varga Járó Ilona kortalan terében. A színészek az egyéni arcot kapott, magas, keskeny öltözőasztalaikat úgy húzzák-vonják magukkal, mint a csiga a házát. A hosszúkás, könnyen-gyorsan gördülő dobozok okos koreográfia szerint alkotnak falat, búvóhelyet, szobát, kifordítva meg a szegényszínház festett kulisszái lesznek. Az üres tér fölött festékfoltos fóliák, állványok vannak a színpad két szélén is: a vilnai színházra már ráférne egy kiadós felújítás (ami meg a csili-vili tatabányai épülettel teremt érdekes kontrasztot). Kiss Julcsi jelmezeit sokáig a szürke, drapp, barna uralja, és érdemes megfigyelni, ahogy a ruhák a társulaton belüli hierarchiát is finom konkrétsággal jelzik.

Boguslawski nagyszabású trükkjének lényege, hogy a hatalom percemberét teszi nevetségessé, és eközben jótékony homályba borítja a színészek valóságos, amúgy nem túl szívderítő teljesítményét. Magyarul: az ominózus Tartuffe-előadás kapcsán mindenki az oroszok megleckéztetésére fog emlékezni, nem pedig arra, hogyan csetlettek-botlottak a színészek valami Molière úr darabjában. A finálé a tanulságot a biztonság kedvéért még egyszer aláhúzza: „Timing is the answer, do it now.” Hát legyen.

Az előadás adatlapja a port.hu-n itt található.