A gyűlölködő tagadás, a jobb híján való önimádat és a tomboló tehetetlenség megtestesülése, Oszkár, a három éves gyerektestbe szorult kasub származék, ütve és üvöltve verekszi be magát a történésekbe, bár szíve szerint mindenből kivonulna inkább. GABNAI KATALIN KRITIKÁJA.
Csak hát az nem megy. Így aztán szánatja és ünnepelteti magát, s rombol, hogy jelet hagyjon az általa is megvetett világban.
 Pálmai Anna |
A mai Gdansk, a hajdani Danzig környékén ma is még vagy ötezer balti szláv beszéli a kasub nyelvet. Günter Grass, a kasub anyától származó német Párizsban írott, 1959-ben megjelent első regényének számtalan önéletrajzi vonatkozása van. Az 1927-ben, Danzigban született író törpenövésű hőse ugyanott, 1926 őszén jön világra, majd megundorodva annak részleteitől, s a rá váró feladatoktól, eldönti, hogy egyszerűen nem nő tovább. Lepotyog a pincelépcsőn, s a baleset után már csak piros-fehér bádogdobja foglalkoztatja, azt ütögeti, szorongatja. Az esés után különös képessége nyilvánul meg: fülsértő, vagy akár alig hallható sikolyától összetörnek a megcélzott üvegtárgyak, szemüveglencsék, poharak, ablakok, kirakatok.
Családjában a gyújtogató nagyapát a pomerániai, sáros krumpliföldön szoknyái alá menekítő nagyanyja (Szirtes Ági) áll hozzá legközelebb. Testi vágyaktól vezérelt kasub anyja (Pálmai Anna), fűszerboltos, pártosodó, német apja (Takátsy Péter), s anyja lágy, lengyel szeretője (Mészáros Béla) egymás gyötrése és gyömöszölése mellett abban a skat nevezetű, három személyt igénylő kártyajátékban lelik örömüket, ami a németek nemzeti asztali szórakozása. Ez a hármasság, ez a folyton repedező triangulum nagy méretekben is jelentkezik: ebben az időben Lengyelország, Danzig Szabadállam és a Nagynémet Birodalom kispolgárai élik itt meg katolikus avagy protestáns mivoltukat, esetleg kikeresztelkedett zsidóságukat, mint a friss bádogdobokat beszerző játékkereskedő (Bezerédi Zoltán), az anya másik imádója. S mindnyájuk mögött ott a tenger.
 Elek Ferenc |
A vízmellettiség, a tengerparti lét – Fekete Anna hol kobaltkékre, hol zöldesszürkére világított, fehér ablakkeretes, többfunkciós szobabelsejének köszönhetően – mindvégig meghatározó érzet. A későbbiekben a német kultúra és közélet két összeegyeztethetetlen figurája, a loboncos Beethoven (Bezerédi Zoltán), s a bajszos Hitler (Kovács Lehel) támaszkodik a falnak, egymással farkasszemet nézve. Kálmán Eszter jelmeztervező és asszisztense, Weigand Lívia a templombelsők festett gipszszobraira csodálkozhatott rá a női szereplők öltöztetésekor. Pálmai Anna vérbarna bársonyruhája, Rujder Vivien e.h. kék-fehér Mária-kosztümjei és Szirtes Ági földszínű szoknyái mintha földi szentek mintázat nélküli ruhái lennének.
Mikó Csaba Grass Nobel-díjas, három tételes könyvének első két részét alkalmazta színpadra, körülbelül ugyanazokat a részeket kiemelve, mint az 1979-ben Oscar-díjat nyert, Volker Schlöndorff által rendezett film. Mint a híradások írják, „a német ’vergangenheitsbewältigung’, vagyis a náci múlt feldolgozása ezzel a filmmel komoly lépést tett a történelmi önvizsgálat terén.” A Kamra alkotógárdája ezzel az előadással újfent bizonyította a Katona József Színház kivételes minőségét és gondolati bátorságát. Hogy nem csupán sikeres prózaíróról, hanem nagy költőről van szó, átjön a produkció minden pillanatán. Minden résztvevőn érződik az író sötét zsenije által való ihletettség. Az a morózus konkrétság, ami a grafikusként is számon tartott Grass soraiban megnyilvánul, Hegymegi Máté rendezésében, meg is fürödve tán kicsit a német expresszionizmus világában, s hűen a szerzőhöz, méretes világösszeomlássá lesz. A skat-játék csattogva ismétlődő majdnem-tánc jelenetei koreográfiai sormintára fűzik a történéseket. A dramaturgok, Gábor Sára és Bereczki Csilla, az átdolgozó Mikó Csabával együtt meg kellett, hogy küzdjenek a pikareszk regényforma tekergő cselekményvezetésével. Kompromisszumos megoldást hoz a kissé lehajló feszültségű vég: Oszkár (Elek Ferenc és Dér Zsolt), miután halálba vezetgette a lengyel postai csatában reszkető Jant, a lengyel „apát”, az oroszok bejövetelekor elveszti Mazerath-ot, a német „apát” is. A játéktér talajának jobb felén állandó készenlétben áll egy koporsónyi mélyedés, erősítve a játék haláltánc jellegét. Oszkár apja sírjába belecsusszanva újból megüti magát. Kedve ellenére így nő még több mint húsz centit, s vonatozik az NDK-ból Nyugat-Németországba.
 Szirtes Ági |
(Szó se róla, Grass festői szimbolizmusba átcsapó, gyomrot próbáló naturalizmusa, gonosz és erőteljes látomásai adnának anyagot egy hegymenetes dramaturgiájú, totális színházi fináléhoz is. Meglenne az, ha például látjuk, amint a „porlasztók” terrorista kölyökcsapata, Oszkárral az élen, beszökik a templomba, s ott, ez az állandóan a Kisjézussal kacérkodó, galeri-vezetővé lett hüvelyk sátán lefűrészelteti Mária gipszcombjairól a hajdanában a bádogdobbal is megkínált kisdedet. De a regény és a film betiltásait és hányatott sorsát ismerve, aligha érte volna meg, hogy a színház vezetősége évekig kibogozhatatlan tárgyalásokra járjon miatta.)
Tulajdonképpen mindenki játszik mindenkit. Rémkarikatúra, de felejthetetlen a tanítónőt játszó Tasnádi Bence Spollenhauer kisasszonya, s egészen parádés az iskolásgyerekek pisis téglaleves akciója. Ruider Vivien játssza Oszkár pezsgőporral összemaszatolt első szerelmét, s későbbi mostohaanyját. Elnézve az ő szépséges porcelánfejét, egészen különös, hogy csupán alsó ajkát kell kissé eleresztenie, s akkor azon a szájon azonnal kiszökik 20 vagy 30 pontnyi IQ, s a világ legbutább, bár macskamódra agyonverhetetlen teremtése áll előttünk. Kákonyi Árpád és Keresztes Gábor zenéje és hanghatásai nagyszerű színészi pillanatokat erősítenek föl. Hálófinomsággal szőtt vízparti hangok emelik meg a Bebra (Kovács Lehel) által vezetett liliputi mutatványos csoport Atlanti falnál tett látogatását. Mind ott vagyunk a sirályvijjogásos tengerpart párájában, pedig csak egy csapat jobbra-balra dőlő színész ruhája súrlódik lassú ritmusban a Kamra oldalfalához
Akik Szíjgyártó László remek fordításában találkoztak már a könyvvel, észrevehették, hogy az író mondat közben képes váltani: egyes szám első személyben indít, majd Oszkárt emlegetve, harmadik személyről mesél tovább, vagy épp fordítva, egy mondaton belül. S mindahányszor Oszkár nevét „kiejti”, szinte látjuk a narcisztikus gesztust, amint a hős ujjbegyeivel finoman érinti önnön mellcsontját, majd elbabrál magán.
 Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu |
Az átdolgozó és a rendező szépségesen kivitelezett találmánya ennek a mesélési módnak a térbeli leképezése. Oszkár tudniillik e történetben „ketten van”. Dér Zsolt – akinek vékonyságában és szőkeségében érzékelhető egy majdani Miskin herceg is – karistoló tekintetével, tágra nyitott szájával, dobverővé váló kezeivel szörnyeteggé képes tenni magát. Mesélője, sajtósa, PR szakmunkatársa, mi több, kihelyezett személyisége lesz a harmadik születésnapjára megkapott bádogdob – maga Elek Ferenc. Időnként aztán felcserélődnek a szerepek. A játék két központi alakja fehér ingben, drapp rövid vagy hosszúnadrágban áll előttünk. S Elek Ferenc, akinek hétköznapi lényéből rendszerint valami fényes béke árad, most maga az illúziótlan és kortalan kártékonyság. Oszkár ő, a sikerületlen művész, a potenciáját elvesztő mutatványos, s most bemutatja, milyen veszélyes is a tehetségtelenség. S ki tagadná, hogy dúltabb perceinkben ijedten azt érezzük: „Milyen igaza van ennek a démoni vakarcsnak!”
De ha mindenre csak sikoltozó nem a válasz, van-e egyáltalán olyasmi, amire ép ésszel igent lehet mondani? Mert semmi nem lesz úgy, ahogy azt kétségbeesve, végül mégiscsak igeneljük. Az igenhez, a vállaláshoz talán valamiféle beépített megbocsátás, egyfajta irgalom is szükséges. Oszkárt, a főhőst, csak a haszonélvező finesz ördögi intelligenciája működteti, mikor nagy kegyesen életben hagy valakit, hogy saját céljait elérje.
Szörnyű, ismerős hideg van körülötte.
Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt érhető el.
