Csajka Gábor Cyprian posztumusz (és mindösszesen is csak második) verseskötete a kortörténeti-életrajzi olvasatot is felkínálja az épp reanimálásakor kihunyt életmű megközelítéséhez.
Csajka a késő hetvenes évek sokat ígérő, mozgékony fiatal literátora volt. Filmsztár külsejű sportember: hatalmas termet, beat-emlékű sörény. Cigaretta mellett állandó izzás közéleti, poétikai és morális vitákban, nappal és éjjel. De a szeméből – bármekkora elánnal igyekezett bevágtatni egy-egy szituációba – sosem a magabiztosság sütött. A vívódás, a tépettség sokszor depressziót kiváltva űzte-roskasztotta állomásról állomásra a szentendrei képzőművészként is jó nevű, megjelenésre haláláig örökfiatal férfit.
Próbáljuk végigkövetni a pályát.
Izgatott gondolat- és formavilágú indulás az első gyűjteménnyel (Tantra, 1984). Rokonulás a közeli eszmetársakkal (Zalán Tiborral, Géczi Jánossal), de különbözés is az ars poeticát tekintve a még közelebbiektől (Tóth Erzsébettől, Szervác Józseftől, Csordás Gábortól), jobbára az „AVANT GARDE AVANT NEM GARDE” dilemma jegyében (lásd a performance megjelölésű betűzene-ömlést, a Kis rapszódiát). Kurzív, kurrens, verzál – tapintott nem csupán a külső lényegre kritikája címével Budai Katalin. A strófák sokszor rátétnek ható tipográfiai terhek extravaganciáját cipelték, mintha restellték volna, hogy mélyükön patyolat szerkezetek és kristályos filozofémák bújnak meg. A nagyobb kompozíciók túlrajzolták-túlnőtték önmagukat, a kisebbek karcosan-torzósan szerveződtek, leginkább a rímhez való eldöntetlen viszony (s a részben ebből eredő versmondat-egyensúlyvesztés) miatt. A ciklikusság (Walheim felé I-V.; metafizikus szonettek I-II.; metafizikus csendéletek stb.) és a mély lelki életű autodidakta bölcselőre valló, tekintélytiszteletet nem ismerő énkeresés, szókimondó világfestés azonban a maga idejének – pillanatának – fontos kötetévé avatta az öt-hat megszólalásmóddal nem eredménytelenül küszködő Tantrát.
Az 1985-ös Radnóti-díj nem a mielőbbi második kötethez adott lendületet. Erősödtek a költőben a fenntartások, gátlások: az ellenérzés önmaga teljesítményével és az ún. irodalmisággal, irodalmi élettel szemben. Az igényesség és az elbizonytalanodás fokozatosan az átmeneti, ám hosszas írói elhallgatáshoz (vagy legalábbis publikációs csendhez) vezetett. Mintha „Cypi” a véletlen folytán Cipire: a készülő műveivel mindétig elégedetlen, aggodalmas, munkáját befejezhetetlenül tökéletesítő Ottlik Gézára kezdett volna hasonlítani. A lírikust egyre inkább az élőbeszéd tartotta ébren benne. A hol burjánzó, hol szűkszavú érvelés, miért az alkotói pauza az a szerzői létmód, amelyben közölni tudja magát. Az egyetlen kötet, a fátumosan eleve elrendelt egykötetesség misztifikálódott. Csajka Gábor Cyprian ugyanakkor szenvedélyesen kereste működése alkalmas terét. Nem a hely szellemét – a szellem helyét. Az Élet és Irodalom munkatársából (1986–1994) szabadúszó lett. Kevés nyugalmat lelt gyakran váltogatott fővárosi és vidéki lakhelyein. Meglehet, csak az otthontalanságban volt otthonos.
Utószülött könyve, a Hard-Kier egyik – versbe örökített – falujának, Németkérnek (a helység településrészeinek) régebbi, illetve német nevét választotta címül. Valószínű azonban, hogy sokak számára a szóösszetétel első eleme egy helynév helyett inkább a modern kultúrában (is) kulcsszóvá lett angol hard szót idézi fel, kemény, nehéz, fáradságos, éles, szigorú jelentésben. S a Hard-Kierből kihallik a hardcore: megrögzött, makacs. Mennyiben vetett számot a költő a hardcore szó (elektronikus) zenei, erotikus és egyéb jelentéseivel, beépítette-e mindezt kötettervébe? – csupán találgathatjuk. A cím az olvasónak kevesebbet (mást?) mond, mint amit Csajkának a könyv körvonalazásakor jelenthetett.
A kis elmozdításokkal ([ ]; 105a; [000]; elkallódott versek stb.) 1-től 156-ig számozott költemények az 1990-es évek vége óta adtak hírt magukról intenzívebben. Csajka Gábor Cyprian viaskodó csendjéből a tehetség fokozatosan hívott elő lírai darabokat, esszéisztikus-publicisztikus írásokat, nagyobb epikai kezdeményeket. Tudomásom, ismereteim szerint a lírai hagyaték bővebb, mint ami most a Jelenkor Kiadó ünnepi könyvheti kötetébe került, de az itt nem közöltek más alkatú munkák. Sajnos az eligazítás (fülszöveg) igen szűkszavú; számomra megállapíthatatlan, Szala Boglárka szerkesztése mily mértékig tükrözi a szerzői elképzeléseket. Érződik azonban – ha a befejezettség, teljesre érleltség nem is – a tudatosság, a megalkotottság (például megint a ciklikus építkezés révén: 1–65 [ezt vajon a Tartalom miért nem tünteti fel?], majd a közös belső címekkel ellátott, esetleg egymást tárgyban és szövegben közvetlenül folytató sorozatok).
Szikár, szálkás versbeszéd vágyára utal a gyűjtemény uralkodó alapformájának tekinthető tízsoros (mégis sokféle) szabad vers következetes alkalmazása. Epikusan, autobiografikusan töltött, meditáló-impulzív, fájdalmasan lélegző tömb mindegyik. A világot, környezetét az érzéki bölcselet, a testközeli tárgyi(l)a(go)sság jegyében látni-láttatni akaró ember antropológiai, ontológiai intelligenciája a szintén gyakori haikuk zárványos sugalmasságából is kitetszik. Megragadó a 66, azaz a négy kaszásból az első, mely a tíz sort és a haikut ikeríti (azzal a játékossággal, mely e szenvedéstörténet-önképben sokkal gyakoribb a várhatónál, sajátos drámai megnyilatkozásként): „…A tűző napot mindig jól bírtam, / sőt kívántam: szikkassza fel a kínt. / Öreganyám, persze, ezt is tudta rólam. / »Hagyjátok békén a gyereket, elvan / a levegőn…« Üres az égbolt tükre, / körbekaszálok egy szál pipacsot. // (ingyen haiku:) / Üres az égbolt / tükre. Körbekaszálok / egy szál pipacsot”.
A formakeresés nyílt kérdései, problémái a huszonnégy évvel ezelőtti első kötethez képest sokkal stabilabb, egyneműbb posztumusz gyűjteményben is jelen vannak. Az anyagban idegen mű a testesebb, négysorosan tagolt 117, sémaszerű az egysoros vers – (000) –, erőlködő a szonett-keservjáték, a 149. De soha sikerületlenebb erőlködést! A szextettben ezt olvassuk: „Én ezt a némító elnémulást / nem bírtam, nem bírom elviselni, / igen, szó szerint, kölyökkoromtól // nem a halál a gond, sem a semmi, / csak ez a folyamatos árulás: / az idő – ’sárból és csillagokból’.” E vers mintha – az összekötő kapcsok egyikeként – a pályakezdés idejéből támasztaná fel a jellegzetes, nagybetűs Féleség szót („tenni a Féleségeket” – Walheim felé III.; „homályos Féleség, / vak Változat” – 149). A rímtechnika rövidzárlatai ezúttal is oltanak ki sorokat. A könyv legkitárulkozóbb szövegei a társ- és barátkeresés szép üzenő, hívó, ígérkező, elhatárolódó versei, egyszer-egyszer név szerint felfedve a szólítót, megszólítottat – általában ama "arctalan nemzedékből” és évjárati környékéről.
Csajka Gábor Cyprian korán lezárult, viszontagságos útjáról és költészetéről még mindig korai szólni. Jó lenne immár minden versét, sőt: minden írását egy kötetben látni.
v.ö.: Ölbei Lívia: Tenyérnyi hely
Zalán Tibor: "Üres cipőmben halálom álldogál"
Tóth Erzsébet: A fény ezer kése