Ez csak azért lényeges információ, mert a hangulatot és a kellemes környezetet jól jellemzi, hogy a gitáros részéről ennyire invenciózus játékot és közvetlenséget még nem tapasztalhatott a hazai közönség – és ehhez jelentős részben a mellette felsorakozó The Yellowjackets is hozzájárult.

Mike Stern

A fúziós dzsessz sajátságos szegletét képezi a nagy dzsessz-masszának: nem igazán dzsessz, és a magába olvasztott egyéb stílusok formaelemei sem teljes arzenáljukkal jelennek meg benne. A fúziós dzsesszben kumulálódó, ám nem teljes értékükön bekapcsolódó különféle hatások olyan hibrid zenei nyelvet hoztak létre, amely minden mástól ugyanolyan távolságra van. A dzsessz eszperantójáról van tehát szó, ami nem önálló egyedfejlődés útján jött létre, steril, kevéssé fantáziadús és a kezdeti fellángolás után mára megmaradt azoknak, akik büszkén vállalják, hogy ízlésükhöz a harminc évvel korábban virágkorát élő stílus áll a legközelebb. Ebben a körben hihetetlenül népszerűek a műfaj sztárjai, akiket mintha a kifejező zeneiség helyett technikai képességeikért imádnának. Ám Gyulán annak bizonyságát hallhattuk, hogy a szenzációs hangszertudás, a több évtizedes összeszokottság és nem utolsó sorban a hely szelleme a technokrata zene-kreálást muzsikálássá változtathatja. Az már a kezdeti technikai hibák korrigálgatása során kiderült, hogy Mike Stern fokozott izgalmi állapotban van, ugyanis nem bírta kivárni, míg a basszusgitáros Jimmy Haslip berendezkedik gigantikus, a Jaco Pastorius-féle legendás szerelés alapján összerakott erősítője előtt. Stern részéről a laza akkordok, kedves mosolyok és a dobos Marcus Baylor ösztönzése nemcsak a ritmus felpörgetésére irányult, hanem kedélyes gesztus volt a közönség irányába is. Az első szerzemény, a Statue of Liberty már szólt is, mikor Haslip csatlakozott. Hú, ez nem szokvány fúzió! – gondoltam. Irgalmatlan fokozás, dinamikai hullámzás: felnéztem az égre, és ott mosolygott az óriási telihold. A szúnyogokon kívül tehát más is volt a levegőben és ezt az érzést csak támogatta a lefegyverzően egybegyúrt zenekari hangzás. Nemhogy üresjáratok, de mellékzöngék sem voltak és mégsem tűnt mechanikusan megtervezettnek a produkció.

Bob Mintzer az EWIvel.

A Yellowjackets 1981-ben alakult; az alapító tagok közül a billentyűs Russel Ferrante és Jimmy Haslip játszanak még a zenekarban, az altszaxofonos Marc Russot a tenoros és basszusklarinétos Bob Mintzer váltotta, a gitáros Rubben Fordot nem pótolták (a zenekar eredetileg az ő kísérő együttese volt már 1977-től), a dobos pedig az ifjabb generációt képviselő Marcus Baylor. Stern nem a zenekar tagja, azonban a koncert anyagának javát adó friss, immár huszadik, Lifecycle című albumukon ő a vendégszólista: ezt a szerepet olyannyira meggyőzően alakítja, hogy a Yellowjacketset inkább Stern zenekarának hihette a gyanútlan szemlélődő. Igaz, Mintzer több szólót is játszott (egy igen hosszasat az Akai EWI elektronikus fúvós hangszeren), de a bonyolult ritmika több szála közötti összekötőkapocs ezúttal nem ő, hanem Stern volt. Szólói (például a lírai Dreams Go előtt) éppúgy ötletesek voltak, mint ritmusorientált groovejai; Mick Jaggerre hasonlító arcélén pedig az éjfélt túlhaladó időpont és a közel kétórás hossz ellenére sem látszottak a kimerültség nyomai.

Russel Ferrante (A szerző felvételei.)

A fúziós dzsessz ritmusorientált jellege miatt a dinamikus örvénylés dominált, amit az atonalitás merész felvállalása segített. Sternnek és Mintzernek is volt egy-egy, nem egészen szólónak nevezhető intermezzója, amelyek során mintha a lecsöppenő mézet magasra emelő kézzel húzták volna mind magasabbra a hangokat. A dögös, jól eltalált ritmus (aminek a feelingjét zenészberkekben csak „time”-ként emlegetik) kitartó alapja volt a dallammentes játékoknak; pontosabban a dallam gyakran nem onnan érkezett, ahonnan vártuk. Furcsa a basszus szólamában keresni a dallamíveket, a Yellowjackets nagy találmánya azonban Jimmy Haslip, és ahogyan hathúros hangszerén könnyedén körbeszalad a zakatoló groove-ok körül.

Mike Stern és a The Yellowjackets újat ugyan nem mutattak, de mintha felismerték volna korszakos jelentőségüket és ehhez alkalmazkodva már egy kiérlelt standard-korszak hőseiként viselkednek. Pedig a dzsesszben standard alatt közel nem a fúziós zenét értjük. Lehet, hogy ez mostantól már másképp lesz?

Kapcsolódó cikkünk: Nyári fesztiválok 2008