A sírásó és kútásó testvárpár neve Erős Pista és Erős Ágost. Később kerül egy harmadik testvér is, gyógyszerész, Erős Arzén, akinek vármegyei orvos kollégáit dr. Szuri Tihamérnak, dr. Hass-Hajthó Benjáminnak, valamint dr. Baczillussy Eszkulápnak hivják. A pesti orvostudorok ezzel szemben: Hisztológhy Árpád szövettantudós, Osszikulics Döme csontspecialista és L’Ancette Vazul boncolóorvos. A Kárpáti Rapszódia nevű vendéglő tulajdonosa Illés Béla. A kényszervallatás alá vetett, magyarul nem tudó ruszin tutajos szavait a tolmács (szintén nem tud ruszinul) Pilinszky-verssorokkal adja vissza, például „Nem értem én az emberi beszédet, és nem beszélem a te nyelvedet”. Az antiszemita képviselő és lapszerkesztő (valóságos) nevéről (Verhovay Gyula) az írónak eszébe jut Bodor Ádám; a szereplő Verhovinay lesz, s megtudjuk, hogy Verhovinán nincsenek madarak. Solymosi Eszterből Ölyvesi Eszter lesz, Arányiból Mértékhy és így tovább.

E röppentyűk özöne egy idő múlva eléri a kritikus tömeget; olyan rossz, hogy már-már jó, s a bírálónak el kell gondolkodnia, hogy mi volt vele a célja az egyik legműveltebb és legokosabb magyar írónak. Alighanem az elbeszélhetőség dilemmájával függ ez is össze, mint annyi minden Márton oeuvre-jében. A tiszaeszlári vérvád elbeszélhető a történetírás eszközeivel – ezt nemrég igazolta Kövér György mesterműve, A tiszaeszlári dráma –, de vajon elképzelhető-e annak anyagából (amelyből persze Márton László így is bőven merített, fő forrása volt) valamiféle realista szépirodalmi alkotás? Az író határozottan tagadja ezt a lehetőséget, s miközben lényegileg követi az eseménytörténetet, elbeszélését minden lehető (és lehetetlen) eszközzel távolítja a hétköznapi valóságtól.

Ennek első – de csak első – rétege az egész szöveget átszövő viccelődés. A második – és jóval mélyebb – réteg, hogy a magyar regények, egyéb szépirodalmi művek, regényes életek és alakok egy halmazát valamiféle tébolyult magyar legendárium részévé teszi, amelyet szabadon felhasznál, beilleszt, alkalmaz saját történetébe, s azt ezáltal szintén e legendárium részeként prezentálja. Van itt Lúdas Matyi, Noszty fiú esete Tóth Marival, Aranyember, Gányó Julcsa (s mivel Justh Zsigmond ily című regénye nem számít akkora ismertségre, mint az előbbiek, ezért – figyelem – megint élc következik: „Füsth Zsiga gondolkodóba esik. Gányó Julcsa, Gányó Julcsa. Olyan ismerősnek érzi ezt a nevet. Csak azt tudná, honnan.”). Van továbbá Borbély Szilárd Nincstelenekje, van irodalmi alakok és valóságos alakok találkozása (a könyvben Istókfy Győzőnek nevezett Istóczy Győző és „Döbröghy”, „Berend Iván” és Gregersen, Eszter édesanyja és a megöregedett „Noszty Feri”), szóba kerül Arany János (idézet formájában: „muzsikaszó, guzslicaszó, csimpolyaszó”), Petőfi, Munkácsy, Haggenmacher, megjelenik a kamasz Horthy Miklós (mit tesz Isten, egy évben született Scharf Móriccal és Solymosi Eszterrel), Mednyánszky és az ő Nyulója, az említett Justh és Czóbel Minka a paraszt-színházzal, gróf Mailáth György országbíró meggyilkolása, s még a patológus Arányiról is megemlíttetik az a bizarr tény, hogy korán elhalt gyermekét mumifikálva magánál tartotta dolgozószobájában.

Ebbe az irodalmi és történelmi tényeken alapuló, de azokhoz a – valóságos nevekhez hasonlóan – nem föltétlenül ragaszkodó kanavászba szövi bele az író a tiszaeszlári esetet, amelynek két tizennégy éves alakja, az eltűnt cselédlány és a hamis tanú közül az utóbbit választja hősének. Nyilvánvaló okokból: a kis cselédlány eltűnésének rejtélyéről csak annyit lehet bizonyosan tudni, hogy nem lett rituális gyilkosság áldozata, noha ez az egyetlen oka annak, hogy máig megmaradt az emlékezetben. De éppígy megmaradt „a vármegye tanúja” is, aki apja és sorsosai ellen vallott, s rákényszerített vallomásához – talán tompa makacsságból, talán félelemből, talán azért, mert nem akart többet zsidó lenni – mindvégig ragaszkodott. Még az én imádott Apám is, ha nagyritkán összekülönböztünk, Scharf Móricnak nevezett engem. 

A tiszaeszlári vérvád történetét, amelyben végül fölmentő ítélet született, elő lehet adni a kétféle Magyarország példázataként, a manapság szitokszóvá váló liberalizmus hőstörténeteként (nem véletlenül viseli Eötvös Károlynak – a védőügyvédnek – a nevét a legbátrabb és legtisztességesebb mai magyar intézetek egyike). Előadható az állam és a társadalom konfliktusaként, ahol – megesik az ilyen – az államé volt a becsületes szerep, elbeszélhető a bárgyú, babonás, hiszterizálódott nép és a gyalázatos vármegyei adminisztráció ad hoc szövetségeként. Márton jelentéktelen mellékszerepre kárhoztatja Eötvöst, akinek itt közkeletű beceneve a családneve. Az állam kontra vármegye ügyében az előbbiek képviselői nem tesznek sem többet, sem kevesebbet, minthogy szabályszerűen járnak el, s evidens számukra, hogy egy kiskamasz betanított és önellentmondásokat, rész-elemeiben is megcáfolt hazugságokat tartalmazó vallomásán kívül a vádnak semmi sincs a kezében.

Az író egész stilizációja állásfoglalás abban a kérdésben, hogy az igazság győzelme Tiszaeszláron (vagyis Nyíregyházán, ahol a per zajlott) pirrhuszi győzelem volt. „Egyszóval felmentő ítélet várható. A vádlottakat egy vagy másfél év rabság után szabadon bocsátják. Magyarországon törvényesség van, amelyet csak alattomban lehet megsérteni, széles nyilvánosság előtt ma még nem. Szívesen mondanám, hogy ezáltal győzni fog a józan ész és a bölcs belátás, de nem mondhatom, mert az ellenkezője fog történni. A magyar nép eddig is gyűlölte a törvényességet, a felmentő ítélet miatt még inkább meggyűlöli. A magyar közvélemény eddig is azt hitte, hogy mindenki megvásárolható, a felmentő ítélet után ezt a hiedelmet bizonyosságnak fogja tartani.”  

A felmentő ítéletet közvetlenül is kilengések követték országszerte, s az azóta eltelt százharmincnégy évben is ritkán nyomta le a mérleget a bizonyosság súlya. „Ítélt a bíró: elmehetnek / a reszkető kaftánosok”, „de terjedt a »mese«, a »vakhit« / a szegény magyar nép között” – írta Erdélyi József híres versében. Mártonnak a legendárium-formára azért is szüksége volt, hogy zsíros vármegyei alakjai között megfoganhasson az a gondolat, amiről a korabeli antiszemita párt vezetői nem is álmodtak: a zsidó kérdés marhavagonos megoldása.

De nem a zsidókérdés áll ennek a hibbant mitológiának a középpontjában, hanem a magyar nyomorúság, amely folyamatos, s ma újra teljes pompájában jelenik meg. Márton biztos kézzel vezet el napjainkig: könyve utolsó lapjain beszél a közvéleménnyel való állandó konzultációról, s idézi korunk vezérmondatát: „Tessenek tudomásul venni, hogy mindenki annyit ér, amennyije van.” Igen szomorú könyv a Márton Lászlóé, amelyben a magyar történelem rossz viccnek mutatkozik.