Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

BABAHÁZROMBOLÁSOK

Ibsen Nórája Budapesten: Gyermek, Babaház, Karácsony Helmeréknél
2016. dec. 22.
Mi közünk lehet a 21. században a Nórához (eredeti címén a Babaházhoz), Ibsen talán legdidaktikusabb drámájához? Mennyiben érint minket, miről szól ma? Mi az oka annak, hogy Budapesten egyszerre három előadása is látható? Megtudhatunk ezekből bármit is társadalmunk aktuális állapotáról? DARIDA VERONIKA ELEMZÉSE.

Az 1879-ban írt mű kezdettől fogva botrányokat kavart. Az 1880-as hamburgi bemutató főszereplője egyenesen megtagadta, hogy eljátssza az utolsó jelenetet, döntését azzal indokolva, hogy ő sohasem hagyná el a gyermekeit. Ibsen ezért kénytelen volt megváltoztatni a befejezést, az ajtóban visszafordítva Nórát, aki így az anyai szív szavára hallgatva, mégis marad. A későbbi rendezések ugyan visszatértek az eredeti változathoz, de ettől fogva mintha kísértene a befejezés átírása. 

Elég Hans Neuenfels 1972-es rendezésére utalnunk, ahol Nóra kiugrott az erkélyajtón. Ugyanebben az előadásban már a naturalista megközelítéstől való elszakadás is megfigyelhető volt: a bábuként, láthatatlan zsinóron mozgatott szereplők elbeszéltek egymás mellett, minden pillanat hangsúlyozottan művi és mesterkélt jelleget nyert. Ennél még erősebb idegenség jellemezte a Mabou Mines társulat 2003-as (Lee Breuer által rendezett) előadását, melyben a férfi szerepeket törpék játszották, egy kihajtható képeskönyvszerű, papírmasé babaházban, ahol végül a felegyenesedő és jelmezeitől megszabaduló Nóra kopasz és nemtelen lényként nézett szembe a közönséggel. Ezzel szinte egyidőben, radikálisan más irányba vitte az értelmezést Thomas Ostermeier rendezése, melyben Nóra a Kill Bill vagy Lara Croft filmek főszereplőjéhez hasonló vágyszimbólummá és gyilkológéppé változott át, majd az előadás végén szitává lőtte a férjét. 

Jelenet a Gyermek című előadásból
Jelenet a Gyermek című előadásból

Mindez csak néhány kiragadott példa a történet újragondolására, melyek mellett érdemes megemlíteni az olyan jelentős átírásokat, mint Ingmar Bergman adaptációja, melyben a Jelenetek egy házasságból mintájára, egyenrangú felek közötti csata zajlik, vagy mint Elfriede Jelinek Mi történt, miután Nóra elhagyta a férjét? posztdramatikus szövege, mely kijátszik minden tipikus női sztereotípiát.

Ezek a provokatív feldolgozások azt igazolják, hogy a Nóra eredeti formájában már nem állítható színpadra (hacsak nem érjük be egy muzeális előadással, nem akarjuk panoptikummá változtatni a Babaházat). Bár a darab elavultnak tűnik, a benne felvetett kérdések még érvényesek, ám ezek megszólaltatásához egy korszerűbb színházi nyelv szükséges.

Nézzük meg, hogy mihez kezd a kortárs magyar színház a Nórával! A Gyermek, a Babaház és a Karácsony Helmeréknél – ahogy az eltérő címek is mutatják – teljesen más megközelítési módokat képviselnek. Ezek közül az első, a Dollár Papa Gyermekei Trafóban játszott Család trilógiájának (Szerelem-Otthon-Gyermek) harmadik részeként, 2015-ben bemutatott darab a lélektani-realista felfogás hagyományához kapcsolódik. Legfeltűnőbb újítása, hogy napjainkba helyezi át az erősen leredukált (egyórásra és négy szereplősre húzott) történetet. 

Ebben a szabad átiratban apró, szinte észrevétlen megalázások folynak, nemcsak az egymást kölcsönösen kihasználó házastársak között, hanem minden baráti vagy társas viszonyban. A nárcisztikus szereplők egymás mellett élnek, de nincs köztük valódi kapcsolat, érzelmi kötődés, őszinte kommunikáció. Talán a rövidség miatt, de kissé egysíkúak a szereplők, kevéssé kidolgozottak az általuk képviselt nézetek (így a barátnő új feminizmusa). Nóra távozása inkább csak hisztéria, éppúgy maradhatna is. A záró jelenetből nem nyilvánvaló a döntése, hiszen az ajtóban visszafordul, a férje előtt elismételve kezdeti, magányos monológjában megfogalmazott, önismereti kételyeit. Ettől azonban története ugyanolyan érdektelen marad a nézők számára, az a személyessé formálás, mely a társulat más előadásaiban nagyszerűen működik, itt mintha kudarcot vallana. Ez a kortárs interpretáció csak azt igazolja, hogy valóban eltávolodtunk Ibsen Nórájától. 

Jelenetek a Babaház című előadásból
Jelenetek a Babaház című előadásból

Jeles Andrást a Stúdió K Színházban nem érdekli a Nóra, viszont komolyan veszi Ibsen darabjának valódi címét: a Babaházat. Az egész előadás azt tematizálja, hogy mit kezdenek a babák (bábuk) egy emberi, rájuk kényszerített, tőlük idegen történetben. Elveszetten téblábolnak és kétségbeesetten dadognak. A rendezés így a polgári szomorújáték bábjátékká vagy isteni komédiává való átváltozását tárja elénk. Ehhez a teljes elidegenítés eszközeivel él: a látvány nem köthető semmilyen konkrét időhöz vagy térhez, egy zöldes fényekkel és színes csillaghullással káprázatosan és lidércesen megvilágított, befelé mélyülő, zárt teret látunk (látvány: Perovics Zoltán, fény-hang: Eőry Zoltán), mely a felhangzó tengerzúgásokkal egy elsüllyedt világra emlékeztet. 

Itt tűnnek fel a biedermeier kort idéző élőbábok (jelmez: Bánki Róza), melyek mozgásában, beszéddikciójában folyamatos elakadások, rontások figyelhetők meg. A színész mint baba (bábu) Jeles műveiben mindig varázslatos és különös képződmény. A bábuvá válás a színész számára az egyik legnehezebb feladat, hiszen egy maszkszerű arcban és egy jellegzetes mozdulatban kell megragadnia a lényeget: a bábu lényét. Az így kiválasztott – egyetlen és örök – gesztust viszont az előadás végéig, változatlan intenzitással fenn kell tartania. Ennek a szigorú követelménynek a Stúdió K színészei pontosan megfelelnek. Nóra (Nyakó Júlia) olyan, akár egy felhúzható baba, Helmer (Spilák Lajos) szájharmonikájával zenebohócra, Kristine (Homonnai Katalin) egy karcsú marionettre, a láthatatlan kutyájával perlekedő Krogstad (Sipos György) nehézkes mozgásával egy törött kaucsukfigurára, míg Rank doktor (Nagypál Gábor) hatalmas, kidolgozatlan kezével egy elnagyolt rongybábra emlékeztet. A legszebb porcelánbaba a háttérben feltűnő, ábrándos tekintetű cselédlány (Tóth Noémi), aki időnként indokolatlan zokogásba tör ki. A bábok mozgatója maga is báb: egy eltorzult koponyájú, kísérteties figura (Lovas Dániel), aki felállítja, kicipeli, vagy akár a színfalak mögött megfegyelmezi a többieket. 

Babaház (Nóra)
Babaház (Nóra)

Ebből a szabályozott, merev világból csak két szereplő válik ki (egyikük sem szerepel az eredeti műben): a dúdolgató, harisnyájával bíbelődő Narrátor (Lukin Zsuzsanna) és a láncos bilit húzó kisbaba (Pallagi Melitta). A színpadszéli dobogón helyet foglaló narrátor a leginkább hús-vér figura, aki a súgó szerepkörét is betölti, de személyes megjegyzéseivel a nézői reakciókat is képviseli. Az elmázolt festékkel sírósra pingált arcú, hatalmas cumit szopogató óriáscsecsemő pedig mintha a szöveg mögöttes tartalmait (mindazt, ami hangosan kimondhatatlan, tabu) vagy a kollektív tudatalattit képviselné, a freudi ösztönént. Az ő obszcén megjegyzései egy párhuzamos szövegtestet alkotnak, mely rámutat az alapmű bántó hamisságára és rosszul elfedett hazugságaira. A babaház lakói és vendégei maguk is szenvednek a megírt szövegnek való kiszolgáltatottságuktól (nem áll szabadságukban eltérni tőle), talán innen ered végtelen szomorúságuk, mely leginkább Nóra állandóan riadt tekintetéből sugárzik. A párbeszédekből csak áriák maradnak, az egymáshoz szólás vagy kapcsolódás teljes képtelenségeként. 

Egyszerre látunk egy melodrámát és ennek önparódiáját. Az ibseni mű teljes jelentéstelenítésének, kiüresítésének vagy önkiüresedésének (kenószisz) lehetünk tanúi, melynek szükségszerű lépése, hogy eljussunk a végső űrhöz és hiányhoz: Isten halálának gondolatához. Mindez nem meglepő, ha felidézzük, hogy Ibsen és Nietzsche kortársak voltak, ezért műveikben szinte egyidőben (sőt, Ibsennél hamarabb) jelenik meg az Isten eszmével való leszámolás. Jeles rendezésében ezt a végső próféciát (Mahler 5. szimfóniájának kíséretében) a gyermek fogalmazza meg. 

Jelenetek a Nóra - karácsony Helmeréknél című előadásból
Jelenetek a Nóra – karácsony Helmeréknél című előadásból

A drámaszövegben nem szereplő istentagadási jelenet tekinthető az előadás csúcspontjának. Olyan ez, mintha hirtelen elhúznák a függönyt a „szentek szentje” elől, és feltárulna a mögötte levő üresség. Ezen végső belátás és felszabadulás után kerülhet sor Nóra lázadására, melynek során még el-elakadva, de már emberi hangon szólal meg. Egy percre, mint egy lemerült automata, lerogy a székre, így teszi meg nagy bejelentését, majd kibontva haját, immár önerejéből feláll és kimegy a színről. Hátrahagyva a mozdulatlanságba dermedt Helmert, az óceándobot tartó cselédlányt és a néma narrátort. Az egyszerre meghökkent és lenyűgözött nézőnek pedig időbe tart, míg megérti, mit is látott. Nem Ibsen darabját, hanem (ős)jeleneteket a babák életéből. 

A Katona József Színházban a Karácsony Helmeréknél pontosan időzített előadás, hiszen pár nappal a szeretet ünnepe előtt került sor a bemutatójára. A Nórák közül ez az egyetlen, melyben szerepel is egy hatalmas, feldíszített fa, melynek világítását természetesen csak Helmer (Fekete Ernő) tudja felkapcsolni, nélküle Nóra (Ónodi Eszter) teljesen tehetetlen lenne, leginkább üvegházra emlékeztető, preparált szarvasfejjel díszített, svéd luxuslakásukban. Ez az idill, melyet felerősít a folyton ki-be rohangáló gyerekek jelenléte, persze csak látszat. 

Nóra - karácsony Helmeréknél
Nóra – karácsony Helmeréknél

Az erős nyitó kép során mintha Nóra fejébe nyernénk bepillantást: egy különös képi és zenei montázsban (színpad oldalán gyerekzenészek játszanak) a többi szereplővel később folytatott beszélgetésekből hangzanak el részletek. Azonban ezután átváltunk egy sokkal hagyományosabb narratívára, melyből legfeljebb Rank (Kocsis Gergely) hol westernhősként, hol szerzetesként való felbukkanása jelent groteszk kitörést. Kristine (Pelsőczy Réka) és Krogstad (Keresztes Tamás) vérszegény figuráinak egymásra találásából hiányzik minden erotika. Ezzel szemben Nóra és Helmer kapcsolata kívülről működőképes, legalábbis míg a nő hajlandó az összes szerepjátékra, és tökéletesen alakítja a gyöngysoros kirakatfeleséget, a rakosgató háziasszonyt, a gondoskodó anyát, vagy akár a fekete parókás wampot. Ez a görcsös megfelelni akarás egyetlen szempillantás alatt válik semmivé, amikor meglátja férje eltorzult, másik (valódi?) arcát. 

Azonban az előadás leggyengébb pontja is ez: hiába a jól modernizált szöveg (dramaturg: Szabó-Székely Ármin), túljátszott és hihetetlen marad a kiborulási jelenet. Az indulattól és feszültségtől koordinálatlanná váló mozgások, túlzó gesztusok – mind Nóra, mind Helmer részéről – inkább komikusak, miközben ahhoz nem eléggé határozott vagy éles a karikírozásuk, hogy ebből komédia legyen, végig ott kísért a polgári szobaszínház és szomorújáték szelleme. Ennyiben (a várakozásokkal ellentétben) Székely Kriszta rendezése a leghagyományosabb előadás. Ugyanakkor a lezárás mintha itt is eldöntetlen lenne: Nóra nem megy el, hanem a színpad elején megáll, miközben a háttérben feltűnik minden más szereplő, ahogy a darab nyitó képében. Vajon ez a távozás vagy az összeomlás előtti pillanat? 

Visszatérve a kezdeti kérdésre, mindhárom Nóra (Babaház) előadás dekonstruálja a művet, eltávolít Ibsen darabjától, ezért a szándékosan elidegenítő felfogás tűnik a leghitelesebbnek. Azonban rejtély, miért lenne most bármelyik aktuálisabb, mint máskor (hacsak nem a közelgő ünnepek miatt). Egy valamit azonban az ibseni életképek után biztosan kívánhatunk: Mindenkinek boldogabb karácsonyt!

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek