Hogyan jellemezhető ez a nálunk még szinte ismeretlen remekmű? Leginkább olyan szövegközpontú, filozofikus operaként, melynek fő témája a halálfélelem (az opera alcíme: „La Peur”). Ennél a műnél megkerülhetetlen, hogy felvázoljuk az előzményeket. 1794. július 17-én a Forradalmi Tanács halálra ítélt tizenhat kármelitát, akik a „Veni, Creator Spiritus” himnuszát énekelve léptek a guillotine alá. Az apácákat 1906-ban X. Pius pápa szentté avatta. Történetüket először Gertrud von le Fort Utolsó a vérpadon regénye örökítette meg, egy kitalált hősnő, Blanche de la Force középpontba állításával. A nevével ellentétben (a „force” erőt jelent), mindentől betegesen rettegő, félénk lány elhagyja a világot, hogy az apácák között találjon megnyugvást és menedéket. A forradalmi terror vallási üldöztetései során azonban nem képes vértanúsági fogadalmat tett rendtársai mellett kitartani, félelmében megszökik, míg végül – egy váratlan fordulat, megmagyarázhatatlan döntés következtében – választott rendi nevéhez híven („Krisztus szenvedéséről elnevezett Blanche nővér”), a halálban mégis csatlakozik hozzájuk.
Az 1931-es szövegben a vészkorszak előérzete kísért, Blanche alakja egy végére ért történelmi kor halálos szorongásának megtestesülése. Tegyük hozzá, hogy a regény minden későbbi feldolgozásnál kegyetlenebb a főszereplővel, aki itt (a címnek ellentmondva) nem léphet a vérpadra, mert a kivégzés lázában őrjöngő tömeg a guillotine lépcsőjénél agyonveri.
Jelenetek az előadásból |
Georges Bernanost, a 20. század nagy katolikus íróját (az Egy falusi plébános naplója szerzőjét), 1938-ban barátai felkérik, hogy készítsen forgatókönyvet a történet nyomán. Közel tíz év múlva kezdi el írni, de halála miatt (1949) a hatalmas terjedelmű anyag kéziratban marad, posztumusz tagolják öt felvonásra, és így lesz a tervezett filmből egy megrendítő, metafizikai dráma. A kármeliták beszélgetéseinek bemutatójára 1952-ben kerül sor, egy évvel később pedig Poulenc is felfedezi a művet, és úgy érzi, végre megtalálta évek óta tervezett nagyoperája alapját. A téma a különböző feldolgozások során erősen átalakul. A drámában a szorongásból szent félelem lesz, mely az elhivatottság előjele. Bernanost elsősorban a halál misztériuma foglalkoztatja: „nem magunkért halunk meg, hanem mindenki másért, vagy talán más helyett, ki tudja?” A kármeliták, habár a „szenvedés közösségének” tagjai, haláluk óráján mégis egyedül maradnak, mindenkinek másképp kell szembenéznie a saját halálfélelmével.
Poulenc háromfelvonásos operája a bernanosi halálvariációkból a legfontosabbakat veszi át: így az első felvonás végén, a Rendházfőnöknő egy dermesztő sikollyal véget érő, rettenetes agóniáját, mely minden későbbi halál előképét és ellenpontját alkotja. Nyomot hagy a művön, hogy a zeneszerző maga is mély depresszióban, állandó szorongások közepette, gyakran szinte önkívületben, az összeomlás ellen küzdve írja. Ugyanakkor a munkajegyzetek arról tanúskodnak, hogy szinte együtt él alakjaival, akik közül a számára legkedvesebbeket (így a gyermeki lelkületű Constance nővért) gyengéd szeretettel ábrázolja, követve azt a szent terézi alapelvet, mely szerint „Isten tartsa távol tőlem a komor szenteket”.
Poulenc a komponálásnál különösen ügyel a szöveghűségre és a szöveg érthetőségére, élőbeszéd jellegére, ezért a zene sokszor csak aláhúzó, hangsúlyozó szereppel bír. Bizonyos pontokon még a hangszeres kíséret is eltűnik: így amikor Blanche a világ előtt megtagadja rendtársait, ezt teljesen hétköznapi, prózai hangon teszi. Ezzel ellentétben, a Salve Regina záróhimnusza éteri szépségű dallam. A zene tehát egyszerre szólal meg profán és szent regisztereken.
Az opera párizsi ősbemutatója 1957-ben volt, a Magyar Állami Operaházban viszont csak most került sor a (rövidített című) Kármeliták bemutatójára. Ahelyett, hogy a késedelem okát kutatnánk, inkább örülnünk kell, hogy szép rendezésben, értő interpretációban találkozhatunk vele. Anger Ferenc rendezése hű marad a szöveg történeti kontextusához, nem akarja más korba áthelyezni, így a jelmezek a francia forradalom idejét idézik. Ugyanakkor a díszletelemek már sokkal stilizáltabbak (tervező: Szendrényi Éva): az első jelenetben Blanche nemesi családjának könyvtárszobájában vagyunk, ahol az apa függő földgömbök készítésével, világok felmérésével van elfoglalva (később ezek törmelékei utalnak az otthon lerombolására). A zárdai jelenetekben a könyvespolcok kifordulnak és puritán egyszerűségű cellákat alkotnak. Ezek a skatulyaszerű díszletelemek folyamatosan változó elrendezésben tűnnek fel: hol a csendes elvonulás helyei, hol fülkék, hol falak, hol barikádok, hol kriptasorok. Miközben a forgószínpad a második felvonásban az állandó mozgásra, zűrzavarra és pusztulásra utal. Meglepő a rendezés látványvilága: rozsdaszín vagy szürke terekben, kopott könyvek előterében vagy falevélhullásban (melyek egyszerre emlékeztetnek a korrózióra és az elmúlás melankóliájára) tűnnek fel az apácák élénk színű viseletei (piros, rózsaszín, narancs, mályva, lila árnyalatokban), szemben a forradalmárok szürke ruháival (jelmeztervező: Zöldy Z Gergely). A világítás szimbolikája is figyelmet érdemel: a kiüresedő térre időnként templomi üvegablakok tükröződéseként vetül a fény, szakrális teret alkotva, máskor viszont érezhetően sűrűsödik a homály.
Fotók: Szécsi István. A képek forrása: PORT.hu |
„Tájkép drámának” nevezhetnénk ezt az előadást, mely egyszerre tárja elénk a világi káoszt és a lélek csendes rejtekhelyeit, mialatt a nagyszerű énekesek (a legfontosabb szereplőket említve: Létay Kiss Gabriella, Budai Lívia, Váradi Zita, Balga Gabriella, Szemere Zita, Fokanov Anatolij, Boncsér Gergely) mind belesimulnak a közös kompozícióba, alázattal szolgálják a mű egységességét. Tudatos rendezői koncepcióra utal, hogy nincsenek kiemelkedő alakok, fogadalma után Blanche sem tűnik ki az apácák sorából. Pontos beállítások, egyszerű és kifejező gesztusok jellemzik a színészi játékot. Érdekes színpadi gondolat, hogy a kármeliták minden beszélgetésének van legalább egy, néma és titkos tanúja. Ez arra is utal, hogy itt mindenki elszigetelt és teljesen transzparens, Isten tekintete előtt játszódó életet él. „De tovább élhet-e az, akire Isten tekintete esett? Nincs összeférhetetlenség az élet és Isten jelenléte között?” – erre a Lukács által felvetett kérdésre az operában a halál ad választ.
A mű és az előadás katartikus pillanata a kollektív kivégzés jelenete: Poulenc a Salve Regina dallamába belekomponálta az ütemesen lecsapó guillotine hangjait, így a himnuszt egyre kevesebben éneklik, míg végül az utolsó hanggal, Blanche imájával, együtt félbeszakad („in saeculorom…”).
Ezt legpoétikusabban talán Olivier Py 2013-as előadása vitte színre, amikor fekete háttér előtt hulló csillagesőbe állította a fehér ruhás szereplőket, akik a halálcsapásokra nem rogytak össze, hanem a szférák felé távoztak. Anger Ferenc rendezése szintén elveti a realisztikus megközelítést, ehelyett a csaknem teljes sötétséget választja. A kármeliták vérpadra lépése előtt a színpadon kihunynak a fények, nézőként csak árnyszerű alakokat látunk. Eközben a nézőtér mögött felbukkanó kórista tömeg minket is bevon egy hangzó térbe, úgy érezzük, mintha mi is ott állnánk a vérpaddal szemben, és tanúi lennénk egy láthatatlan eseménynek, mely már nem előttünk, hanem bennünk történik: befelé figyelve. A zene megőrzi a halál misztériumát, eltünteti a halálfélelmet. „Halál, hol a te győzelmed?”