Az egri Líceum könyvtárában Színházi szem címszó alatt kissé fésületlen és koncepciótlan, de annál bátrabb kiállítás nyílt színházi emberek alkotásaiból. Nyilván a szívszerelemből űzött hobbi terelte egy kalap alá a művészeket, mégis, Tahi Tóth László színművész, Alföldi Róbert rendező, Horgas Péter díszlettervező és Csendes László egri színművész képei így, egymás mellett kissé soványka anyagot képeznek, annak ellenére, hogy a képek végeredményben nem rosszak: mégis, néhány nem rossz, közepes, vagy akár elég jó kép alkalmasint kevés egy erős kiállításhoz.

Az ilyen típusú megmutatkozások kapcsán rendre felbukkanó „reneszánsz ember” definíció mindenesetre kicsit lötyög a résztvevőkön. Nem tudom, érdemes-e tárlatot rendezni pusztán azért, mert a résztvevők egy másik szakmában elismertek. Kevéssé tűnik professzionálisnak ez a szempont, a művek aspektusából ugyanis teljesen indifferens tényező, hogy „színházi emberek” hozták létre. Ez nem értékítélet, és például semmi köze nincs ahhoz, hogy vajon tud-e valaki festeni, vagy sem (nyilvánvalóan a résztvevők egy bizonyos szinten tudnak). Ez sokkal inkább elvi kérdés, hiszen nem árt, ha fellelhető a rendezőelv egy kiállításon. Mivel a négy művészt eredeti szakmáján túl semmi nem köti össze, teljesen esetlegesnek hatnak egymás mellett a képeik, ők pedig önként és dalolva sétálnak be a hobbista skatulyába. Ez persze nem újkeletű, Alföldi és Tahi Tóth számos kiállítást tudhat már maga mögött, Csendes László tavaly a Szenátor Házban állított ki, Horgas Péternek is jelentek meg fotói a Ligetben.

Amúgy az is lehet, hogy érdemes sokkal lazábban kezelni a kérdést. Ha a közönség kíváncsi a képekre, a közreműködők meg szívesen vesznek részt egy ilyen megmutatkozáson, miért is ne?

Tahi Tóth László festményei a kiállításon.

A kiállítótér viszonylag aprócska, nyitott helyszín a könyvtárban, katalógus, szóróanyag nincs, és ami legelőször szemet szúr, hogy nem csak a művek kiválasztása esetleges, de még az is, hogy bármiféle dokumentáció bevezeti-e egyáltalán az anyagot. Tahi Tóth Lászlóról és Alföldiről van legalább egy portré, (Tahi Tóth egy szűkszavú ars poeticát is előrebocsát, és felsorolja kiállításait), a többiekről nem szerepel sem fotó, sem életrajz. A képek címét és létrehozásának dátumát olykor kibogarászhatjuk, ha akarjuk, de nem mindig sikerül. Kár, hogy hiányoznak még ezek az egységes alapinformációk is, nyilvánvalóan senkit nem sértett volna a művészi szabadságában, ha szerepel róla pár szó, vagy ki van írva, hogy melyik képe mikor készült. A kiállítandó anyagot feltehetőleg maguk az alkotók válogatták ki: mintha hiányozna a külső szem az összeállításnál, mintha senki nem gondolta volna végig, milyenek is lesznek ezek a képek együtt, egymás mellett. Időhiány, szakemberhiány, pénztelenség? Nem találgatok, térjünk a lényegre.

Tahi Tóth László, akinek az édesapja, Tahi Tóth Nándor jegyzett festőművész volt, kicsit beleragad a szomorú bohóc-tematika naiv, önvallomás-jellegű variálásába. A bohóc mint titkos alteregó több képen is felbukkan, piros kalapos, piros bajszú Chaplintől a sírásra görbülő szájú, szétcsúszott, elmosódott bohóc-maszkokon keresztül a vurstliból integető krumpliorrú figuráig. Számomra sajnos zavarba ejtően kevéssé eredeti ez az önértelmezés.

Alföldi Róbert és az Ablak részlete.

Alföldi Róbertnél hasonló a helyzet, csak az ő alteregója egy elegáns, de életunt dandy: füstölgő szipkával, gőzölgő, forró teával, olykor lornyonnal vagy kiskutyával és némi kötelező spleennel. Kellemesek ezek a megnyújtott figurájú, síkokra tördelt Oscar Wilde-klónok, és ha már feltétlenül az alkotó hasonmását keressük, talán az Ablak című kép rózsaszínes-lilában úszó, lakótelepre meredő, eltévedt időutazója lesz az. Alföldi könnyű kezű, termékeny festőnek tűnik, képei kissé modorosak, tetszetősek, de mégsem különösebben izgalmasak.

Horgas Péter némiképp kakukktojás a sorban, egyrészt, mert díszlettervező, másrészt, mert fotókkal szerepel. Mintha csak színtanulmányokat állított volna ki, a forma hasonló, vagy ugyanaz – ablakok, ráccsal – a színek viszont ragyognak. Meglepő színpárosításokra bukkanunk, ahogy a falfelület, az ablakpárkány és a rácsok elütő árnyalatai váltják egymást, például liláskék-sárga-türkiz, narancs-kék-piros vagy napsárga-kék-rózsaszín összeállításban. Mutatós képek, de ilyen fotók egy jobb lakberendezési magazinban is bármikor szembejöhetnek, és mivel Horgas Péter másik szakmája reklámgrafikus, bizonyosan komolyabb truváj is telt volna tőle.

Csendes László festményei. (A felvételeket Pilisy Csenge készítette.)

Számomra még a negyedik kiállító, Csendes László egri színész kissé ódivatú, leginkább a századforduló festészetéhez illeszthető képei a legmaradandóbbak, közülük is elsősorban a melankolikus portrék. A pipázó férfi félrecsúszott sapkában vagy a barna kendős, villogó szemű cigányasszony mintha száz évvel korábbi figurák lennének, nagy festők képeinek kistestvérei, de furcsa módon még így is jóval szerethetőbbek, hitelesebbek, mint a tárlat többi alkotása.

Mert alapvetően inkább csak kunsztolás, ami zajlik, hogy lám, nekünk ez is megy. Igen, tényleg megy – nem jól, nem rosszul: közepesen. Mellesleg egyetlen rajongót sem szeretnék megbántani, talán csak túl sok, fiatal, ismeretlen és valóban eredeti képzőművészt ismerek ahhoz, hogy meghasson ez az egész.

A kiállítás augusztus 30-ig látogatható.

Kapcsolódó cikkünk: Nyári fesztiválok 2008