Nem lehetett könnyű dolga idén az Anilogue fesztivál zsűrijének: teljesen érthető, hogy úgy döntöttek, a fő elismerés mellett egy különdíjat is kiosztanak. A két díjazott filmnek – és valahol a fesztiválnak – a nagyszerűségét az is jelzi, hogy vizuális megformáltság, hangvétel és történetszerkesztés tekintetében nagyon különböző alkotásokról van szó. Ami összeköti őket, az az animációhoz oly közel álló gyermeki cselekményelemek és/vagy figurák szó szoros értelemben vett véresen komolyra fordítása.

Nagyon ritkán találkozni animációban ilyen kísértetiesen kegyetlen, és szinte végig teljesen kilátástalan látomással, amely a mesei környezet és a valószerűség ily mértékben felkavaró elegyét képes megteremteni. A Pszichonauták – a kezdetben mintha kisgyereknek szóló, tanítgató apai narráció ellenére – egyáltalán nem gyerekeknek szóló szuperhős-film a testet-lelket megbénító félelemről, és a külvilágot élhetetlenné tevő, de valójában bennünk lakozó iszonyatos szörnyekről.

Disztópikus világba csöppenünk, egy valaha idillikus szigetre, amelyet a lakók biztos anyagi megélhetésének érdekében odatelepített gyárkomplexum felrobbanása pusztított el, és ahol már csak nagyon kevesen élnek szegénységben, elszigeteltségben és törvényen kívüliségben. A cselekmény több, időnként összeérő szálon fut: a romos ipari zónában egerek kutatnak a szemétben rézért, azon kívül nyúlgyerekek és egy kis róka próbál „kivándorolni” a kilátástalanság elől, két lábon járó kismalac a horgász, a rendet pedig kutyarendőrök tartják fent. A kavalkád középpontjában az egykori világítótorony-felelős Birdman fia, Birdboy áll, akihez a különböző szigetlakókat rajongás, gyűlölet, félelem vagy éppen szerelem köti. Birdboy – Batmanhez hasonlóan – ellentmondásokkal, vívódásokkal és sötét belső erőkkel teli igazi szuperhős, akinek nemcsak a külső ellenséggel, hanem belső démonaival is meg kell küzdenie.

Mindezt azonban az teszi igazán különlegessé, hogy miközben a sztorinak egyértelműen kortárs és politikai áthallásai vannak, a hétköznapi világot „meséhez” illően teljesen átszövik álmokból, félelmekből és traumákból szőtt képzeletbeli univerzumok. Olyannyira, hogy a végső fordulathoz is a párhuzamos világok részvételére van szükség. Ugyanezt a mesei kettősséget képviseli a minden figurát átható antropomorfizáció: a két lábon járó, beszélő, a maguk módján „humánusan” viselkedő állatok mellett megjelennek a primitív beszédképességgel rendelkező „gépek” is (különösen egy magát érzelmekkel megáldottnak tekintő csergőóra). Nem meglepő, ha valakinek Orwell Állatfarmja jut eszébe olykor.

A film vizualitását a nagyon leegyszerűsített, határozott körvonalakkal homogén felületeket körbezáró számítógépes rajz határozza meg, amely így hatását nem a térbeliség illúziójának, hanem a síkszerű grafikusságnak köszönheti. Az alkotók a nagy, egyszínű felületek mellett megjelenő kontrasztos foltok révén plakátszerűen látványos képeket, és hátborzongató, megrázó formai transzformációkat hoznak létre. 

Bár a Pszichonauták képileg is magával ragadó, erejét nem elsősorban ennek köszönheti. Leginkább azért különleges rajzfilm, mert úgy tudja feldolgozni napjaink társadalmi problémáinak jó részét, hogy nem válik leegyszerűsítő tanmesévé. Bár megjelennek a drogok, a szegénység, a túlélésért vívott élet-halál harc, sőt egy gumikacsán zajló tengeri utazás révén még a menekültválság problémája is megidéződik, azonban az egészet átszínezi az egyéni traumák pszichés színtere és a szuperhős műfaj visszafogott jelenléte. Az állatszereplők kedvességük ellenére egy pillanatra sem tűnnek cukormázasnak, a film még legidillikusabb pillanataiban sem túl mesei, így véletlenül sem gondolhatjuk azt, hogy itt egy távoli világ nálunk elképzelhetetlen problémáiról van szó. A világunkat elemésztő félelmetes démonok leginkább belőlünk származnak – üzeni kilátástalanul a spanyol-baszk szerzőpáros. 

Talán kevésbé felkavaró mondanivalója, mint szemet kápráztató vizualitása miatt emlékezetes az Anilogue francia versenyfilmje és különdíjasa. A levágott kezű lány az elképzelhető legszebb vízfesték-animációk egyike, azonban a káprázat nem öntetszelgő, öncélú spektákulumból, hanem a rendkívül tudatosan megtervezett és következetesen végigvitt látványvilágból fakad. A Sébastien Laudenbach által választott technika nem az akvarellnek azon a tipikus animációs használatán alapul, amely a festék feloldódását használja ki a mozgóképen, hanem a körvonalak hiányára és a foltszerűségre helyezi a hangsúlyt. A rajzolók a végletekig vitt leegyszerűsítésre törekedtek, amelynek eredményeképpen egy-egy alakot gyakorta pusztán egy-két finoman remegő vonal jelenít meg, amelyet időnként alig lehet a háttértől megkülönböztetni. A levágott kezű lány egész képi világát egyfajta lüktetés határozza meg, amelynek köszönhetően a korábban egészen részletesen megrajzolt figura vonalainak nagy része eltűnik, az alak pusztán kísértetszerű lebegését hagyva maga után néhány pillanatig.

Mindezt az alakok és a layerek monokróm jellege teszi még különlegesebbé: minden alak (legyen az ember, tárgy, állat vagy épület) egyetlen színnel van megrajzolva, ehhez a főszereplők esetében még ugyanannak a színnek egy árnyalattal sötétebb, szögletes lebegő foltja egészíti ki. Hogy a kép igazán komplex legyen, az animátorok a különböző színű elemeket különböző rétegekben vitték fel a képre, és ezeket úgy mozgatták el egymáshoz képest, hogy egy nagyon furcsa laterális kameramozgás illúzióját jelenítsék meg. A különleges mindebben az, hogy – akvarell lévén – a rétegek nem fedik teljesen egymást, hanem át is tetszenek, miközben elmozdulnak egymáshoz képest.

Egy ilyen varázslatos látvány elengedhetetlen ahhoz, hogy ezt a szimbólumokban rendkívül gazdag, és számtalan pszichoanalitikus elemzést kiváltó Grimm mesét úgy lehessen elmesélni, hogy mind jelképszerűsége, mind az individualizálás árnyaltsága megmaradjon. A fausti ihletettségű történethez – az öreg, elszegényedett molnár a gazdagság ígéretéért kellően át nem gondolt alkut köt az ördöggel – olyan ábrázolást kellett találni, amely képes túllépni az egyes szimbólumok puszta lefordításán, és a képek szemlélését tudja kiváltani a nézőkből. Ezáltal ugyanis az általános érvényűségre törekvő szöveg individualizált, egyedi jelleget is kap – ez az egyediség azonban nem a realisztikusan felvázolt szereplők jelleméből, hanem megjelenésük képszerűségének jegyeiből fakad. A korábban csak rövidfilmeket jegyző Sébastien Laudenbach nagyon erős első egész estés filmmel tette le kézjegyét, az Anilogue válogatóit dicséri, hogy ezt látni lehetett Budapesten is.