Dosztojevszkij műveiről sokan vélik azt, hogy kiélezetett cselekményességük és alakjaiknak végletessége miatt nagyszerű drámai alapanyagok. Becsapós állítás, ugyanis a dramatizálások ezt nemigen igazolják. Alig találkoztam olyan átirattal, amely megközelítené az eredeti alkotások sokrétegűségét és sokértelműségét. Tapasztalatom szerint azok az átdolgozások távolodnak el legkevésbé az alapmű lényegétől, amelyek lemondanak a prózabeli eseménysor megközelítően teljes visszaadásáról, és egy-egy gondolatkör vagy a cselekmény egyetlen szálának kibontására koncentrálnak, miközben érzékeltetni tudják a regény vagy novella totalitását is. 

Erre a legjobb példa Andrzej Wajda Nasztyaszja Filippovna című kétszemélyes darabja, amely A félkegyelmű utolsó epizódját, Miskin herceg és Ragozsin találkozóját úgy bontja ki, hogy abban a három főszereplő közötti viszonyrendszer szempontjából fontos epizódok is bennfoglaltatnak, de említhetném ugyancsak Wajda Bűn és bűnhődés-adaptációját vagy Gyurkó László – Szinetár Miklós tévédarabját, A bűnöst, s bizonyos megszorításokkal Richard Crane gyakran játszott négyszereplős Karamazov testvérek-átiratát is. 

A legújabb Bűn és bűnhődés-előadás nem ebbe a kategóriába sorolható, miként a regénynek az ezt megelőző két másik vígszínházi feldolgozása sem. (1978-ban Jurij Ljubimov, a moszkvai Taganka Színház vezetője saját dramatizálásában rendezte meg a művet, amelyben Raszkolnyikovot Kern András, Porfirijt Tordy Géza alakította, majd 2001-ben Tordy lényegében a Ljubimov-változatot vitte színre, s ebben Kern Porfirijt játszotta, Raszkolnyikov pedig Kamarás Iván volt.) Ennek egyik, ha nem is a legnyomósabb oka az, hogy egy kamaraverzió a hatalmas színházban nehezen érvényesül, márpedig ezt ott érdemes játszani, hiszen a klasszikusnak (és kötelező irodalomnak) számító Bűn és bűnhődés jelentős közönségérdeklődésre számíthat. 

A mostani szövegkönyvet Iva Klestilova dramaturggal közösen Michal Dočekal, a prágai Cseh Nemzeti Színház igazgatója készítette, akinek ez a negyedik vígszínházi rendezése. Őt az előadás tanúsága szerint a Bűn és bűnhődésből elsősorban a bűnhődés mechanizmusa, s ezzel együtt a bűn kiderítésének folyamata érdekelte. Nem klasszikus értelemben vett krimit írt és rendezett a műből. Átdolgozásában két passzív szereplő kerül a középpontba: Raszkolnyikov, aki körül és akitől lényegében függetlenül zajlanak az események, valamint a kivárásra berendezkedő vizsgálóbíró, Porfirij. Mellettük még Marmeladov dramaturgiai súlya nő meg.

A történetben Raszkolnyikovnak két sorsdöntő cselekedete van, két nő legyilkolása, illetve jelentkezése a rendőrségen, azaz tettének s az ezzel járó büntetésnek a vállalása. Ám az előadásban egyik sem történik meg, mert a gyilkosságról csak utólag értesülünk, a főhősnek a sorsával való megbékélése pedig feloldódik egy Miatyánk kollektív mormolásában. Ami e két esemény között a regényben történik, annak kivonatát egymásra torlódó rövid képekben mutatja be a rendező. E képsorból nehezen lehet összerakni a prózai mű cselekményét, inkább az érzékelhető, hogy milyen gondolatok, víziók, félelmek és önigazolások kergetik egymást a mindvégig lázálom-szerű állapotban lévő Raszkolnyikov elméjében. Elmosódik a határ az ébrenlét és a látomásokkal teli álom, a körülötte zajló események és a benne dúló kétségek, a tettei és az epilepsziás rohamainak szellemi bénultsága között.

A felfokozott állapotban létező Raszkolnyikov szinte állandóan színen van, mivel benne játszódik le mindaz, ami kivetül a színpadi játékba. A vizsgálóbíró is csaknem folyamatosan jelen van. Gyakran akkor is feltűnik valahol a térben, amikor nincs konkrét akciója Raszkolnyikovval. Mintha a fiatalember tudatalattijában bukkanna fel újra meg újra. Ők ketten együtt végzik el azt az élve boncolást, amelynek során ki kell derülni, hogy mi Raszkolnyikov gyilkosságának indítéka, igazolható-e tette azzal az elméletével, miszerint vannak kártékony lények és magasabb rendű személyiségek, s vannak esetek, amikor ez utóbbiak részéről jogos és megengedhető az előbbi kategóriába önkényesen sorolt emberek likvidálása.

Az előadás tere is elsődlegesen a boncolásra utal. A színpadot három oldalról hideg fényű, magas falak határolják, jobb oldalt lengőajtó, hátul pedig olyan ajtó van, mint amilyeneket műtők vagy más szigorúan elzárt területek szeparálására használnak. Bal hátul, kis padon ül három színész, aki a produkció hang és egyéb effektjeit szolgáltatja, átrendezi a teret, segíti a színpadi folyamatok lebonyolítását. Az üres térben legtöbbször csak egy betegszállító asztal van, ami egyként lehet Raszkolnyikov hálóhelye, kocsmapult vagy épp boncasztal, amelyen Porfirij a filmes kránra helyezett vallató lámpa fényében műti páciensét. Időnként fura kocsit húznak be a szereplők, tetején stadionokban vagy operáló helyiségekben használatos körreflektor-füzérrel.

De ez a tér egyben a nyomozás színhelye is, ahol Porfirij az úr. Nehéz lenne eldönteni, hogy amikor az előadás lebonyolítói az egyes jelenetek elején számmal ellátott fekete táblákat helyeznek a színpadra, akkor az epizódok sorszámát jelezve a színházi helyzet hangsúlyozását szolgálják-e inkább, vagy a bűnügyi helyszínelés kellékeire utalva a vizsgálóbíró akaratának szolgálói. 

Dočekal, miként előző vígszínházi előadásaiban, itt is fölényes biztonsággal bánik a színpadi hatásmechanizmusokkal. Ezúttal – például a Mester és Margaritához képest – jóval ökonomikusabban szervezi a játékot, kevesebb a didakszis, de az ötletzuhatag is. Változatlanul és szívesen használ brechties effektusokat, amelyek leginkább a három háttér-ember zenei közreműködésében, hangkulissza előállításában, közbeszólásaiban érhető tetten. Filmesen gyors snittekben bonyolítja le a történetet, hol éles vágásokat alkalmazva, hol egymásba csúsztatva a jeleneteket. Grandiózus, látványos, hatásos előadás született, amely azonban színészileg távolról sem tekinthető egyformán magas színvonalúnak és egységes stílusúnak.

Nemcsak az expozíció, hanem az előadás értelmezése szempontjából is kulcsfontosságú a nyitójelenet, Raszkolnyikov és Marmeladov találkozása. A merevrészeg hivatalnokot a bravúros mozgású Hajduk Károly játssza. (Alakítását csak Jiří Menzel teljesítményéhez tudom hasonlítani, amit a prágai Činoherny klub O’Casey-darabjában, a Nőtlen urak panziójában nyújtott.) Amikor a betegszállító asztalon krisztusi pózban állva arról szónokol, hogy minden ember külön-külön és együttesen is gyilkos, a raszkolnyikovi sors és az előadás értelmezése új dimenziót kap. 

A színészek többsége főleg monológban tud megnyilatkozni, a dramatizálás ugyanis nagyon szűkre szabja a valós, interakciókra épülő epizódok terét. Az adott lehetőséggel mindenekelőtt Börcsök Enikő (Katyerina Ivanovna), illetve Lengyel Tamás (Szvidrigaljov) és Telekes Péter (Luzsin) tud élni, és emlékezetes alakítást nyújtani. 

Nehéz feladat elé állítja a rendezés Orosz Ákost. Szerencsére sem a rendező, sem a színész nem arra törekszik, hogy a regénybeli Raszkolnyikov külső és belső tulajdonágait rekonstruálja a színpadon. Orosz Ákos olyan öntörvényű alakot formál, akinek a magával és a világgal kapcsolatos problémái bárhol és bármikor érvényesek lehetnek. Mivel a színész jórészt meg van fosztva a jól artikulálódó cselekvésektől, nagy a veszélye annak, hogy a szükséges és végig fenntartandó állapot ábrázolása nem ad elég lehetőséget látványos alakításra. Orosz Ákos azonban kivételesen intenzív színészi erővel bír, és képes arra, hogy az egyszerre kint és bent, a való világban és a lázálom állapotában lévő hősét mindvégig a külső-belső események középpontjában tartsa.         

A leglátványosabb és leghatásosabb szerep Stohl Andrásé. Az ő Porfirija a manipulációs technikák tárházát veti be Raszkolnyikov ellen. Titokzatos és játékos, visszafogott és indulatos, cinikus és együttérző, otrombán viccelődő és komolyan érvelő. Az első perctől kezdve tudja, ki a bűnös, de van ereje és türelme kivárni azt a pillanatot, amikor az elkövető maga vallja be tettét, bár ez – mint ahogy erről már volt szó – itt effektíve nem következik be. Stohl az egyik percben a levegőben repülve dalol, a másikban a nyomozókról kialakult sztereotípiákat karikírozza, nézőket szólít meg vagy másfél-két fontnyi húst operál ki gyanúsítottja testéből. Az előadás vivőerejét jelentő elegáns és nagyvonalú alakítás.

Lehet, hogy a produkció egyeseknek csalódást okoz, mert megtekintése nem váltja ki a regény elolvasását, vagy mert kerüli a direkt aktualizálást, a kézenfekvő áthallásokra lehetőséget adó témákra való közvetlen reflexiót, de azért is, mert a prózához képest ez a színpadi változat (is) hiányérzetet kelt. S valóban, e kifogások egyenként és együttesen is jogosnak tűnhetnek. Ugyanakkor ez az előadás is jól láthatóan illeszkedik azok sorába, amelyek a Vígszínház elkerülhetetlen útkeresését jelzik.