HAGYOMÁNY HASZONKULCCSAL

4900 forint nagyjából húsz euró. Ennyiért ülhetünk műsoronként a Hilton Szálló Dominikánus Udvarában (hogy kövessük a szervezők helytelen írásmódját), amelyről a műsorfüzet beköszöntői egybehangzóan azt állítják, varázs(lat)os a hangulata. PAPP TÍMEA KRITIKÁJA.

Márpedig ha valamiről négyen ugyanazt mondják… Bár a környezet exkluzivitása nagy jóindulattal csak annyit jelent, hogy átsétálunk a Hilton előcsarnokán, a Dominikánus Udvar pedig inkább steril háttér, mint genius loci belakta, évszázados hangulatú helyszín, a kényelmi szint és a nagyobb zsebkendőnyi méretű színpad technikája alig haladja meg a fegyverneki kultúrház potenciálját. Hogy welcome-pezsgő vagy -ásványvíz fogad, hát istenem… De az egész napos városnézés/meeting után a beeső turistát/üzletembert valószínűleg jóleső érzés járja át – mert ez tipikusan az a program, amelyet nem elsősorban a budapestiek kultiválnak. Talán azért is, mert például a Duna Művészegyüttes egész évben látható néhány házzal arrébb, egy másik szerzetesrendről elnevezett udvarban, a karmelitákéban, a Nemzeti Táncszínházban.

Részlet az együttes Rege című produkciójából.

A Duna remek társulat, élvezetes, izgalmas táncszínházi produkciókat hoz létre. Repertoárjukon ott a Tavaszi szél és az áprilisban bemutatott Aranyág, amelyek a magyar folklórkincsből és a Kárpát-medencei hagyományból építkeznek. Tiszták és sallangmentesek. A progresszív szellemben készült (nép)táncszínházi előadásokból szemelgetett válogatás, a Rege, de különösen a Magyar Táncrapszódia (a műsorfüzetben ez is csak Magyar rapszódiaként szerepel, de számonkérhetjük-e ezt az apró tévedést a V.I.P. Arts Managementtől, ha támogatójuk az Önkormányzati Minisztérium és a Nemzeti Kulturális Alapprogram?) azonban erősen kérdésessé teszik, hogy vajon létrehozásuknak a turistákon és/vagy céges rendezvényeken kívül van-e más oka is. Utóbbinál az együttes honlapja a következőt írja: „Az előadás elemei variálhatók, összeállíthatók belőle hosszabb és rövidebb műsorok. Ugyancsak rugalmasan változtatható a fellépők létszáma is.”

Részlet a Magyar Táncrapszódia cím produkcióból. (Forrás: dunaart.fw.hu)

Nem, ne kerekedjenek el a szemek, ne essenek le az állak, mert egy hirtelen lezúduló eső esetén roppant praktikus az említett variabilitás: nem marad abba a műsor, nincs nézői kielégületlenség, mert akár egy bálterembe épített divatbemutató kifutóján is folytatható a program. Nem ütköznek össze a táncosok, nem akadnak össze a párok, szemrebbenés nélkül járják az ugróst és mutatják be a reformkori bálok zanzáját – a színvonal tényleg lenyűgöző. Kedvvel táncol mindenki, hatalmasak a mosolyok, tisztességgel húzza a Göncöl zenekar, és bár érezhető, hogy örömtánc van, amikor nem kell beledögleni (a húszegynéhány fokos nyári estén kucsmában-bekecsben járni azért persze más kérdés), a mozdulatok nem annyira „hegyesek”, mégis „ott vannak”, nem paprikacsárdák műsoraival állnak elő (vö: a honfitársainknak buzukiszóra előadott szirtakival a tavernák és hotelek fakultatív görög folklórestjein Athéntól Rodosz szigetéig) – ezért nem hakni egyik műsor sem.

Aztán viszont könyörtelenül eljön egy pillanat, ami felülír minden addigit. A táncosok elkezdik invitálni a közönséget és a botlábú népeknek csárdáslépéseket kezdenek tanítani, majd ami még ennél is illúziórombolóbb, a zenekar rázendít a Megy a gőzösre. Egy rámás csizma, egy sportcipő, egy strandpapucs, egy trotőrsarok, egy rámás csizma… A kifutó mellől a nyolcévesforma kislány boldogan kattintgatja az online családi fotóalbum számára a ritmusérzéknek híján levő papa, mama, nővér budapesti ugrabugrálását.

Kipirult arcok, hatalmas mosolyok – aki a dobogón vonatozik, annak meglehet egy életre szól az élmény. Aki meg olyan szerencsés, hogy a városban bennszülött lehet, arra a nyaralás után, a színházi évadban semmi bosszankodás nem vár.

Kapcsolódó cikkünk: Nyári fesztiválok 2008