Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

CSÚCSRA JÁR

Móricz Zsigmond: Kivilágos kivirradtig / Miskolci Nemzeti Színház
2016. nov. 23.
Végtelenül gazdag előadás: nemcsak a húszas évek numerus claususos világát idézi meg, de az örök magyar agóniát; a pusztulást, az életörömöt, a szépséget. A miskolci társulat tündököl Móricz ragyogásában. KOVÁCS DEZSŐ KRITIKÁJA.
Móricz Zsigmondnak különleges év volt az 1924-es, nemcsak magánéletének válsága tetőzött gyermekei anyjának, Jankának öngyilkossági kísérleteivel, s az új színésznő-szerelemmel (a „kurvával”, ahogy hajlamos volt az író aposztrofálni naplóiban héja-nászuk alanyát, Bárdos Artúr ex(?)babáját), hanem az egyik legtermékenyebb korszakát élve sorra írta remekműveit, köztük a Kivilágos kivirradtigot, az életmű egyik csúcsát. A politikai csapdahelyzet, ami az egész Bethlen-korszakot áthatotta, Móricz írói-gondolkodói zsenijét sem hagyta érintetlenül. Küzdelem a zsidókérdéssel, küzdelem a magyar dzsentrivilág végjátékával, s küzdelem önnön szerephelyzetének dilemmáival: mindez kivételes alkotói szituációt és kivételes műveket is teremtett. 
Gáspár Tibor
Gáspár Tibor
A miskolci színház – erős társulatát felmutatva – ugyancsak kivételes produkciót hozott létre a kisregény színre vitelével. S akkor máris pontosítanom kell, hiszen nem a Móricz-mű adaptációja látható Miskolcon, természetesen, hanem „Rusznyák Gábor, Kovács Márton és a társulat” átirata – „Móricz nyomán”. Hangsúlyok kerültek át az előadásban a regényhez képest, s rendkívüli nyomatékot kapott a zsidó kulcsszereplő figurájának, társadalmi helyzetének, karakterének a bemutatása is. Ám az előadás nem róla szól, hanem a habzó életről, magyar sorsokról, férfiakról és nőkről, akik élik az életüket, miközben megtapasztalhatják, hogy a miliő, amelyben még ideig-óráig időznek, rohan a pusztulásba, a semmibe. 
Dús és gazdag a szociális környezet, s még annál is gazdagabb az emberi viszonyok káprázatos tablója az előadásban, amely nemcsak kidolgozottságával ragad magával, hanem szenvedélyével, svungjával, a jellemek vérbő rajzával s a ritkán látható csapatjátékkal. Huszonnégy játékos látható a színpadon, paralel síkokon zajlik a cselekmény, egyszerre játszik az előtér és a háttér, mozgalmas tömegjelenetek pörögnek, s olyan virtuózan működik együtt a hatalmas együttes, amilyenre utoljára talán Kaposvár nagy korszakaiban volt példa.
A dramaturgia a látványos tömegjelenetek s az intim duettek párbeszédére épül. Komótosan zakatol a játék, néha meg-meglódul; a fiatalok és a korosabbak is fergeteges, duhaj dáridóba kezdenek, duhajkodik itt mindenki, a patikus, a tanító, a legátus (vajh mond-e ez a szó mainapság valamit?), aztán felvonulnak az asszonyok; a nagyasszonyok, a matrónák, az örökké szerelemittas lányok; meg a decens férfiak s a rezignált szemlélődők. 
Czakó Julianna,
Czakó Julianna, Nádasy Erika
A galéria, mondhatni, tökéletes. Minden alak kidolgozott, minden figurának saját élete van, minden apró viszonylat a villanófény vakító élességében mutatja meg magát; miközben a férfiak tombolnak, döngetik a nőket az ajtófélfa mögött, a lányok kacérkodnak, ábrándoznak, játszadoznak, szenvelegnek; csupa tűz és lobogás és élet az egész haláltánc.
Mert haláltáncról van szó, természetesen. Egy társadalmi osztály semmibe hullásáról, a magyar dzsentri válságáról, megszikkadt házasságok gyötrelmeiről, s a mögöttük megbúvó gyöngéd szeretetről; meg zsigeri gyűlöletről is, amely leginkább az eljegyzésre érkező zsidó nagybirtokos fiú, Pogány Imre személyére irányul. A hatszáz holdas sármos ifjú – Móricz tán nem véletlenül nevezi Pogánynak – a játék kulcsszereplője, neki kéne megváltania az adósságoktól nyögő uradalmat, Doby István jószágigazgató uram családját és szépséges lánykájukat, Annuskát, egy gyorsan nyélbe ütött házassággal.
De hát István-napot ülnek, s családi névnapokon akkortájt a mulatozás dukált, hisz „sírva vigad a magyar”, „kivilágos kivirradtig”, ahogy a címben is majdnem betűhíven idézte Móricz A Csárdáskirálynő sorait. Tiszta operett. (A korszak másik nagy írója, Márai Sándor is egy névnapot, a Sándor-napot állítja villanófénybe s örökíti meg naplóiban, memoárjaiban, köztük, többek között utalva rá a posztumusz műben is, a Hallgatni akartam címűben, amelyet monodrámaként láthatunk a Vígszínház Házi Színpadán, Hegedűs D. Géza remeklésében. Márainál Sándor-napon ül utoljára együtt a család 1944. március 18-án a Mikó utcai ötszobás lakásban, éjjel csörög a miniszterelnökségi barát telefonja a Sándor-palotából: a nácik megszállták Magyarországot. S a kor leghíresebb írója azonmód Leányfalura menekíti családját, hibátlan megérzéssel, hiszen másnap már keresi a Gestapo; belőnek még a hálójukba is. Aztán a nácik szétrombolják az addigi kedélyes, védettnek tűnő, békebeli Magyarországot, a polgári életformát Mikó utcástól, cselédestől, névnapostól, mindenestől.)
Czakó Julianna,
Czakó Julianna, Simon Zoltán, Harsányi Attila
De Rusznyák színpadán nem teóriákat és irodalmat látunk megelevenedni, hanem vérbő színházat, egy formátumos rendező formátumos produkcióját. Szinte átfoghatatlan az a színpadi gazdagság, amelyet Rusznyák elibénk állít. Mind formában, mind tartalomban, mind színészi erőkben, mind látványban, mind a zenei matériában; s mindezeken túl is még valami megfoghatatlan lebegésben, ami gondolatból, szenvedélyből, a színészi játék erejéből s az alakításokból árad. 
Ha az előtérben prózai csoportjelenet zajlik, a háttérben üvegablakok mögött vagy félig takarásban fiatalok ropják a táncot, mulatoznak, kergetik a szerelmet, s önnön boldogságukat. A szimultán térkezelés, a sokszorosan osztott térszerkezet (díszlet: Khell Zsolt) éppúgy része az előadásnak, mint Rusznyák korábbi miskolci, fergeteges Parasztoperájának, vagy, mondjuk, Jancsó Miklós életműve java részének a Szegénylegényektől (1965) a Magyar rapszódián (1979) át az utolsó nagyjátékfilmig, az Oda az igazságig (2010).
A Doby-házban minden felkavarodott. Futkosnak föl és alá, keresztül-kasul a színen a szereplők, újabb és újabb vendégek érkeznek, s velük egy-egy újabb családi sors, életdarab, magyar sorsképlet zuhan a színre. 
Az előadásnak egészen különleges a ritmusa. Az első jelenetsorokat Nádasy Erika nagyasszonya uralja, erővel, keménységgel s lágysággal hozza színre a családot összetartó asszonyt, aki egyszerre uralkodik a férfiakon, s próbálja terelgetni tűzrőlpattant leánykáját. Aggodalmasan szemléli pusztuló életüket, és kétségbeesetten keres kiutat a helyzetből, amibe sodródtak. Mert a jószágigazgatót éppen elmozdította állásából a gróf, mehet a távoli idegenbe, ki tudja hová. Az ismeretlenbe. Szegedre. 
Leányuk, Annuska, Czakó Julianna megformálásában nemcsak kikapós leányzó, hanem dörzsölt úrikisasszony, aki úgy pörgeti az ujja körül a férfiakat, ahogy az a nagykönyvben írva vagyon. Játszadozik velük, a szerelemmel, mórikál a kőgazdag kérővel, a Pogánnyal, aki láthatólag túlteljesíteni igyekszik magyarságteljesítményből, magyar virtusból is, hogy mást ne mondjunk. Ropja a táncot, ugrándozik, csapkodja csizmáját a padlóhoz, akár egy felgerjedt bakkecske. Bodoky Márk finom színekkel formált Pogány Imréjében az a legvonzóbb, hogy eleinte úgy tesz, mintha nem is érzékelné, mi zajlik körülötte. Aztán lassacskán rájön, hogy őt itten sosem fogják befogadni, a törzsökös magyarok között sosem fog asszimilálódni, mindig megtűrt idegen marad. Gyüttment, akinek a pénze kell, de a személye nemkívánatos. Idegen test. Idegen lélek. A maga hatszáz holdjával. (Apropó holdak: újmagyar mágnásaink Rothschildok a vacak kis Pogány-birtokhoz képest. És hát, a történetírók jelentékeny része szerint legalábbis, vitéz nagybányainál is mindig elsősorban az ezerholdas Kenderesi-birtokról szólt a mese.) 
És akkor elgyönyörködhetünk a galéria szépségében és végletességében. Gáspár Tibor Doby Istvánja pipafüstbe burkolózva, a kályhának dűlve hümmögi végig a Walpurgis-éjt, s a szeme sarkából sandít csak néha a dáridózókra. A fiatal legátus (Feczesin Kristóf) távolságtartással s némi rezignációval szemléli a történéseket, időnként rástartol valamelyik nőcire, de jobbnak látja hamar visszavonulni, s szemlélődni tovább. Prohászka Fanni öntudatos nevelőnő kisasszonya nemcsak női eleganciából, ártatlanságféléből villant fel epizódokat, hanem fájdalomból, vágyból, szépségből is. Harsányi Attila gyors beszédű jegyzője időnként elhadar egy-egy bonmot-t (Pista gróf, aki…), ismételgeti a poénjait, minden kínálkozó magas labdát leüt, aztán csak röhigcsél, magába szállva, vihogva. Tenki Dalma patikusné szépasszonya ábrándos üdeségével egy másik világot hoz színre a megkeményedett női szívek közé. Simon Zoltán kakaskodó Doby fiúja nemcsak a kivagyi bunkót játssza, hanem az öntudatos, harsány fiatalembert is, akinek a gyilkosság is megengedett. 
S elidőzhetünk még az érett férfiak arcképcsarnokán is, tessenek csak alaposan körbenézni, kezdhetik mindjárt Fandl Ferenc Szalay Péterével, aki rezignált is, öntudatos is, élni is tud, de az asszonyoktól azért tart valamicskét. Mert a férfinép kártyázik, bandázik, dörmögnek is, morognak is, futnak a szoknya után, ahogy kell, míg haza nem keverednek. Szatmári György szikár cinizmusba csomagolt, mégis bensőséges részvéttel ábrázolt orvosa láthatólag levont már minden konzekvenciát. 
Fotók: Miskolci Nemzeti Színház
Fotók: Miskolci Nemzeti Színház
A sor végén ott a lelkes és jóhiszemű, álnaiv ifjú kérő, akivel csak egy kis hiba van, pöti malőr, ami sajna, óriásira növekszik a játék (és a Bethlen-kor) végére. Merthogy a frissen elkonfiskált uradalmat prágai zsidó bérlők veszik bérbe, hamar eltüntetve a dús és gazdag életet, a korábbi embereket. Bűnbaknak meg mindig ott a szegény zsidó, aki persze gazdag, jó parti is, csak hát van az a parányi kis bibi vele, lásd, mint fent.
Olyan az előadás, mint egy lassan hömpölygő nagyregény, amelyben feltárulnak az epizódok, filmszerűen villannak fel az emberi sorsok, és így tovább. Az árokba borult,  hóviharban megtépázott, nappaliba tuszkolt szegény rokon csak piheg, mozdulatlanul, mint egy bábu, akit rettenetes úti göncökbe csomagoltak. Tihanyi Ildi korjellemző jelmezei finoman úsztatják át a múlt század eleji alakokat a mába: a rezsimek változnak, az emberek kevéssé. 
Amikor a nemes tartású és orgánumú Szegedi Dezső postamestere (emlékszem az orgánumra és a karakterre a Csiszár-érából) kiáll az udvarház ajtaja elé cimborájával a félsötétben, s illúziók nélkül tárgyalják ki, hogy milyenek is az asszonyok, s ugyanennek az epizódnak a paralel verzióját már láthattuk a törzsökös nagyasszonyok elővezetésében, akkor egyszerre látjuk a régi magyar életet, a bús magyar sorsot, s a víg variánst is, a régit és a mait, ahol is kétszázezer magyar él Bécsben, sok százezer szerte Európában s milliók Amerikában. A húszas években vagyunk. Meg a tízesekben, kérném tisztelettel.
Közben feltartóztathatatlan, lassú méltósággal fordul egyre a színpad, fordul a világ is hőseinkkel, akik körkörösen játsszák le játékaikat a hosszú tölgyfa asztal körül, a tágas ebédlőben, az ajtószögletben, míg végül elfogynak, eltűnnek, árnyak lesznek; lassan elsötétül a világ is, már nem látszanak a sziluettek, csak a gyertyák pislogó, apró fényei köröznek a sötétben. 
Hátborzongató kép. Kísérteties. Katartikus. Így iramlanak örök éjben kivilágított nappalok. A lassú magyar nappalok.
S az előadásban röpködnek a szóviccek, a kiszólások, a megcsavart antiszemita lózungok, magyar anyába magyar magot, mást talán nem is idéznék. 
Mikor a szeszélyes és szilaj és szépséges Annuska ölre megy valójában el sem jegyzett vőlegényével, összevillannak picinykét; hát istenem, nem a szerelemtől. Megáll a kés a levegőben. Mély levegőt vesz a lány, nekifut a mondatnak, s csak úgy szőrmentén elejti, gyomortájékból: te mocskos… és akkor itt félbehagyja. 
Aztán az idegent megalázzák, lökdösik, köpdösik, kilökik. Simon Zoltán duhaj ifjonca még a boroskorsót is utána vágná, de Doby uram bölcsen lefogja a kezét, hagyd, mégis vendég. Ez Móricz, és mégsem egészen Móricz. A gyűlölet hője a nézőtérig ér. 
A Miskolci Nemzeti Színház társulata – jelen állás szerint az egyik legizmosabb művészszínház és népszínház – tündököl Móricz ragyogásában. Mert hát igazi nemzeti színházi program Móriczot játszani. Megtették ezt Miskolcon az Erdély – Tündérkert bemutatásakor is, amikor is Ari-Nagy Barbara originális adaptálásában vitték színre a monstre Erdély-trilógiát úgy, hogy a hatalomváltások színpadi logikája, ha nem is egészen ebben a léptékben, de a mába ért. Hogy ki gyilkolt kit éppen, ki emlékszik már? (Az előadást Keszég László rendezte.) 
Ha igazán formátumos, felzaklató, zsigerekig hatoló, mégis szórakoztató előadást akarnak látni, bátran nézzék meg a Kivilágos kivirradtigot. Csúcsra jár a magyar színház, s a Kivilágos kivirradtig az izmos évad kiemelkedő előadása. Távlatos mű; egy világállapot pontos lenyomata. A hangsúlyokon, az arányokon lehet vitatkozni, miért is ne lehetne; az antiszemita vonulat kiemelésén is, a tömegjelenetek dramaturgiáján, a forgószínpad gyakori használatán, et cetera. Ám az kevéssé vitatható, hogy Miskolcon nagy formátumú produkció született.
 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek