A Dollár Papa Gyermekeinek a Csehov című előadása lazán bánik a Csehov-drámákkal: úgy kezeli őket, mintha egyetlen szöveg volna az összes, mintha az előadás csak a struktúráját változtatná e hosszú szövegfolyamnak, ami Csehov. Az ötlet érvényesnek tűnik: a Három nővér, a Cseresznyéskert vagy a Sirály bizonyos szempontból ugyanarról a sivárságról, unalomról és élhetetlenségről beszél. Mintha a szerzőjük a pontosságra törekedve próbálná körülírni ugyanazt a problémát műveiben: hogy genetikailag alkalmatlanok vagyunk a boldogságra. 

 

A Trafó nagytermében üljük körbe a színpadot, a csapat – úgy tűnik – kinőtte a stúdiót, ami inkább egy próbaterem volt, rémes neonvilágítással. Utóbbi, mármint a neon hozzánőtt a társulathoz, már meg sem tudnak lenni nélküle, ezért a nagyterembe is belógatnak párat. Elindul a Három nővér dollárpapásan, talán már lehet ilyet mondani, vagyis Sárosdi Lilla, Mészáros Piroska, Kiss-Végh Emőke és Terhes Sándor minimális szereplőmennyiségre redukált előadása, melyben a szöveg napjaink roncsolt köznyelvén szólal meg, és ahol a színészek keresztneve veszi át a szereplők nevét. Mindez rettentően hasonlít egy szokásos Ördög Tamás-rendezésre. Ez a Három nővér van annyira érdekes, hogy szívesen végignézném, de azért jó, hogy a Csehovban mégis más történik, mint amire először számítok.

 

Egy ponton a közönség első sorában ülő Für Anikó leállítja az előadást, majd a dühödten berohanó fiával (Georgita Máté Dezső) azon vitatkozik, amin Arkagyina és Trepljov szokott: régi és új formák problémáján. A jelenet egyszerre humoros és pontos: Für Anikó, aki Budapest egyik legelismertebb kőszínházának az egyik leghíresebb színésznője, kétségbe vonja a Dollár Papa Gyermekei színházi működésének létjogosultságát, mire Trepljov, a társulat vezetője azt a kiszámítható, földhöz ragadt színházi közeget kezdi kritizálni, ahonnan Für Anikó érkezett – mondjuk, az Örkény Színházat. A vitában végül senkinek sem lesz igaza, azért nem, mert Csehov így döntött. A slampos, melegítős, papucsos Trepljov dühödt ordítozását ugyanúgy képtelenség komolyan venni, mint az otthon is nagyestélyit hordó dívát, akinek fekete ruhájáról lekoptak a flitterek – jelmeze egy letűnt színházi korszak mementójaként is értelmezhető.

 

A vita után a Három nővér szereplői átöltöznek: addig viselt hétköznapi ruháikról kiderül, hogy csak Trepljov előadásának jelmezei voltak. Amiben átöltözve visszatérnek, az terrorcselekmény a jó ízlés ellen: Sárosdi Lillán rettentő lila, mini szaténruha, Mészáros Piroskán rózsaszínes patchwork-ruha borzalmas rózsaszín harisnyával, Kiss-Végh Emőkén fekete műszőrmés kabát, fehér harisnya és fatalpú, platformos papucs. 

 

Ettől kezdve az előadásban a Sirály válik dominánssá, leszámítva az „aranyfaszú Ivanov” emlegetését, és azt az állandóan visszatérő kellemetlenséget, hogy közben a cseresznyéskertet elárverezik. Utóbbi a roppant gyakorlatias, bár igencsak trampli Sárosdi Lilla megjelenéseivel kerül újra és újra napirendre. Ahogy a Cseresznyéskertben Lopahin, úgy itt ő a legéletképesebb figura, ugyanakkor úgy trappol tűsarkú cipőjében, mintha bakancsot viselne, ugyanaz távolítja el őt a többi szereplőtől, mint Lopahint: egy másik, reálisabb paradigmában való gondolkodás és az elegancia tökéletes hiánya. Vele szemben áll Für Anikó figurájának megkopott eleganciája, amely ebben a közegben ugyanolyan kisszerű és értéktelen, mint Sárosdi karakteréé.

 

Pontos gondolatnak tartom Ranyevszkaja és Arkagyina figurájának összevonását, hiszen e két nő között rengeteg a hasonlóság. Mindketten felületesek, önzőek és gyermetegek, kívülről érkeznek a dráma terébe, tönkre tesznek mindent, aztán elmennek. Trigorin Ördög Tamás alakításában narcisztikus és szívtelen, nem kötődik Arkagyinához, de hidegen hagyja Nyina is, aki Mészáros Piroska játékában minden erejét megfeszítve próbálja felkelteni a figyelmét. 

 

Érdekes, bár csak félig érthető rendezői döntés a két Mása összemosása Kiss-Végh Emőke karakterében, hiszen a két beteljesületlen szerelmi történet a beteljesületlenségen kívül nem sokban hasonlít egymásra. A Három nővérben Kiss-Végh Emőke alakítja Mását, majd átvált a Sirály alkoholista, viszonzatlan szerelmében őrlődő Másájává, aztán az utolsó jelenetben ismét a Három nővérre emlékeztet minket. Ebben az előadásban ugyanis Trigorin Nyina helyett Mását választja, vagyis az előadás végén legalábbis úgy tűnik, mintha lefeküdtek volna néhányszor egymással. Mikor elbúcsúznak, a nő rettenetes hisztériarohamban tör ki, olyanban, amilyenben a Három nővér Másája szokott, mikor Versinyintől búcsúzik. Ezt a szerelmi sokszöget Terhes Sándor figurája bolondítja meg, aki egy megöregedett, megtört Versinyint alakít Trepljov Három nővérében, majd ugyanezzel a kilátástalan megtörtséggel udvarol később Kiss-Végh Emőke Másájának Medvegyenkóként.

 

A Dollár Papa Gyermekeinek Csehov című előadásában tehát sok az invenciózus dramaturgiai ötlet. Ám míg Csehov drámáiban a dramaturgiai fordulatok koherens egészet alkotnak, addig a Trafó színpadán látható Csehov-mix nem áll össze értelmezhető egésszé, csupán arra a tényre világít rá, hogy a szerző drámáiban lényegi hasonlóságokat találunk mind a szereplők, mind pedig a történetvezetés szempontjából. Így az előadás érdekes és élvezetes kísérlet ugyan, de mégiscsak eredmény nélküli kísérlet marad.

 

Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt érhető el.