Zsótér Sándor falra montírozott képe fogadja a látogatót. Az 1990-ben készült – a kiállítás plakátján és szórólapján is látható – fotón falnak támaszkodva, télikabátosan ül a földön, fején sildes sapka, bal lába kinyújtva, mosolyog. Ez a jellegzetes, kicsit selyma, egyszerre kisfiús és gunyorosan megengedő zsótéros mosoly, a komolyságot kölcsönző szemüveg mögött megcsillanó kópés tekintet a pályájának fordulópontjához érő fiatalembert mutatja: ekkor találkozik a legendás színésznővel és rendezővel, Gaál Erzsivel, akinek a bátorítására ő is rendezni kezd.

A fénykép aztán megismétlődik a hosszúkás terem bejárattal szemközti falán is, mintha e megkettőzött kép a kiállítás tengelyét adná meg. Annak a kiállításnak, amely nyolcvanöt, többségében fekete-fehér, nagy alakú portrét mutat be színészekről, táncosokról, rendezőkről, egyszóval színházi alkotókról. Nagy részük 1976 után készült, azt követően, hogy Keleti Éva lezárta MTI-s riporteri pályaszakaszát, és az Új Tükör, illetve 1990 után a rövid életű Színházi Élet fotográfusa és képszerkesztője lett.

Ahogy a kiállítást indító szövegben fogalmaz, 1976 után valósággal felszabadult a távirati irodai kötöttségek alól. Ez a portréfotózásban többek között azt jelentette, hogy többé nem kellett a műtermi körülményekhez meg a kötelezőnek tekintett beállításokhoz igazodnia. Érzékletesen ír arról, hogy egy címlapfotón a fotózott személyt csak szemből, a kamerába nézve szabadott vagy illett fényképezni. Ettől a különböző lapok címlapjai olyannak tűntek, mintha mindegyiket ugyanaz a fotós készítette volna – teszem hozzá, emlékeimet felidézve. Keleti Éva 1976 után tudatosan és következetesen igyekezett e gyakorlattal szembemenni, amit jól mutat a kiállítás is.

A bemutatott portrék többségén a leghangsúlyosabbak a szemek, amelyek szinte mindent elárulnak az illetőről, a benne uralkodó belső harmóniáról éppen úgy, mint az érzelmek háborgásáról. Bár vannak olyan képek, amelyeken a fotózás alanyai egyenesen a kamerába, azaz a szemlélő szemébe néznek, de ezek sem a címlapok kötelező (ál)derűjét tükrözik. Keleti Éva igyekezett természetes közegükben vagy hétköznapi szituációkban, és nem mesterséges műtermi beállításban lefényképezni az embereket, s ha lehetett, hosszú órákat, akár napokat is együtt töltött azokkal, akik hozzá közel kerültek. Sorozatok készültek róluk – miként ezt a tárlat monitorain futó képsorokból is látni lehet –, s egy-egy ezekből kiválasztott képbe e sorozatok lényege sűrűsödik.

Keleti Éva

Ez a sűrített ábrázolás a fotózott egyén személyiségének esszenciáját, pillanatnyi kedélyállapotát is tükrözi, s nem mellékesen a fotográfusról is árulkodik. A fotó nem objektív lenyomat: nemcsak arról szól, akiről a felvétel készült, hanem a fotósról is, arról, hogy ő miként látja az alanyát. A bemutatott képek kettejük hol küzdelmes, hol gyönyörűséges páros repülésének lenyomatai.     

Az, hogy Keleti Éva hogyan dolgozik, milyen emberi kapcsolatokat alakít ki fotózás közben a művészekkel, miként oldja fel az ilyenkor elkerülhetetlen gátlásokat, mesterkéltséget, sokat elárulnak a barátaival, kedves alanyaival, Béres Ilonával, Szakonyi Károllyal és Szilágyi Tiborral, valamint a magával Keleti Évával készült és szintén monitoron látható-hallható videó-interjúk.

Egy kiállítás mindig a múltról szól. (Még az interaktív tárlatokon is felfüggesztődik a jelen, amint beleavatkozunk egy folyamatba.) A Kontakt hangsúlyozottan a múltba viszi közönségét. A képek zöme a hetvenes-nyolcvanas években készült, s azok nagy része, akik láthatók rajtuk, már nem él. Így a kiállított fotójuk a zömmel idősebb látogatókra nemcsak önmaga immanens esztétikájával hat – miként az ifjabbakra –, hanem emlékeket idéz bennük. A képek előtt állva időutazás részesei vagyunk: az illető fiatal (vagy fiatalabb) énjét nézve, több évtizedes életútjának eseményei peregnek le emlékezetünkben, amihez szubjektív vezetőt adnak Keleti Évának a fotók mellett elhelyezett kis kártyái, amelyekről a kép készülésének körülményeiről, a képen látható művészről, pályájának fontosabb pillanatairól értesülhetünk.

Annak, aki követi Keleti Éva pályáját, a falon látható nyolcvanöt fotó közül hiányozhat  jó néhány emblematikus kép (hogy csak néhányat említsek: Latinovits Zoltán és Ruttkai Éva páros portréi, a nagybeteg Tímár Józsefről készült felvétel, amint cipeli Willy Loman két bőröndjét, vagy a fehérruhás táncosnőt ábrázoló Extázis), de a Magyar Nemzeti Múzeumnak átadott több mint kilencvenezer felvételből történt szelekciónak kényszerűen áldozatul estek a színházi és táncos jelenetképek, a vegyes tematikájú riportok és a nem színházi tárgyú portrék, ám ezekből s az említett és más jól ismert felvételekből is látható válogatás a monitorokon.    

Ez a nyolcvanöt kép így is képes színháztörténelem. Elsőnek a nekem különösen kedves két képről szólok: Harag Györgyéről és Ruszt Józseféről. Harag a Nemzeti Színház 1977-es Özönvíz előttjének próbáján ül a színpadon Sinkovits Imre, Kálmán György és Kállai Ferenc gyűrűjében, Ruszt pedig Kaszás Gézával nevet a kamerába a Független Színpad Dybukjának utolsó előadása után. E kép mellé tűzött felirat kezdőmondata: „Színházi életem legmeghatározóbb embere Ruszt József volt.” Keleti Éva megállapítását – Haragra is kiterjesztve – magam is vallom.

Barátjának nevezi Keleti Éva Kálmán Györgyöt (miként Szilágyi Tibort is), akiről rendhagyó képet komponált: a színészt hátulról és kicsit felülről látjuk, amint egy Szerb Antal-kötettel az ölében ül a foteljében. Közel áll Keleti Évához Törőcsik Mari is, akit a József Attila Színház A régi nyár című operett dívájaként fekete csipkeruhában, széles karimájú fekete kalapban örökít meg, s kezébe egy szál vörös rózsát adott. Nemcsak a színkontraszt miatt érdekes a kép, és nem is csak Törőcsik Mari szépsége nyűgöz le; az a feszültség ragadja meg a nézőt, ami a színésznő büszke tartása, felemelt feje és az arcán megjelenő keménység és szomorúság között érződik. Ebben a feszültségben a színészsors kettőssége és magányossága is felsejlik.

Van valami hasonlóság Törőcsik és Őze Lajos profilból fényképezett portréja között. Őze magába roskadva, bal lábát felhúzva, elrévedve ücsörög, és tartása, titkokat rejtő pillantása az egyedüllétről tanúskodik. Más-más módon, de megfejthetetlen titkokat sejtet Garas Dezső, Adamis Anna, Dőry Virág vagy Almási Éva tekintete is.

Megrendítő az egyik keskeny falon elhelyezett két portré: színes ábrákkal kipingált papírcsákóval a fején, bohócosan kifestett arccal látjuk a korán elhunyt, a felvétel idején már a gyógyíthatatlan betegség tudatával kamera elé álló Tímár Bélát – tőle nem messze függ felségének, Ferenczy Krisztinának gyönyörű profilképe –, s Tímár mellett az ereje teljében lévő, de kíméletlenül és korán nyugdíjba kényszerített Fülöp Viktor.

Ahogy e két kép esetén, másutt is tematikailag vagy egy-egy formai jegy alapján csoportosították a kiállítás tervezői a képeket. Így kerül együvé például négy cigarettázós-szivarozós fotó (Kazimir Károly, Gáspár Sándor, Vallai Péter, Schütz Ila), vagy a ma már befutott színházi vezetők ifjúkori, magabiztosságot sugárzó felvétele (Mácsai Pál, Funtek Frigyes, Marton László, Máté Gábor). Egy emberről általában egy képet állítottak ki, de két színésznő, Béres Ilona és Psota Irén négy-négy képe külön szekciókat képez a tárlaton belül.

Psota az egyik képén nemcsak Vámos László rendezővel ül egy próbán, mögöttük ott áll az akkor még éppen csak pályakezdő Csizmadia Tibor is. A generációk természetes együttélését példázza a Kapás Dezső által 1985-ben rendezett Tangó tablója is, amelyen Páger Antal, Gobbi Hilda, Ruttkai Éva, Darvas Iván, Eszenyi Enikő, Gálffi László és Szilágyi Tibor látható.

S egy másik vígszínházi előadásból, Ljubimov Bűn és bűnhődés-rendezéséből egy kocka: rozsdás vas díszletelembe kapaszkodik a Raszkolnyikovot játszó Kern András. Összeér a múlt és a jelen, hiszen a Vígszínház ismét játssza a Dosztojevszkij-regény adaptációját, s ezúttal is külföldi rendező elképzelése szerint.