Elsőre úgy tűnhetett, érdemes összerakni ezt a három rövid darabot, de ez tévedés: Réti Anna mindent visz, és önkéntelenül is háttérbe szorítja a két másik szereplőt. Alapvetően három jó táncosnő áll a színpadon a MU-ban, a különbség nem tánctechnikai jellegű, inkább a koreográfiák összetettsége, eredetisége tér el nagyságrendileg.
Nagy Csilla a Gangaray Táncszínház koreográfusa és táncosnője, de Pataky Klárival is évek óta dolgozik, és számtalan emlékezetes szerepet tudhat maga mögött, (talán a legjobb a Hull az elsárgult… című előadásban volt, melyben kivételes humorérzékről, öniróniáról, áradó komikusi kvalitásokról tett tanúbizonyságot). A 2006-os Pillangó balladában a táncosnő hófehér balettszoknyában üldögél a színpad szélén, és lehajtott fejjel bele-belevagdos sötét, gyűrűs hajába. Ezzel a jelzésszerű, apró, értelmetlen, önromboló gesztussal indul az előadás, mely úgy tűnik, azt a folyamatot boncolgatja, ahogy egy zavart kamaszlányka magabiztos nővé érik, kilépve a báb-állapotból. Intenzív külső-belső átalakulás zajlik, a szorongó, bizonytalan test felébred, és öntudatosan próbálgatja erejét, kisugárzását. A táncosnő leveti a fehér fodrokat, vele együtt félelmeiből és gátlásaiból is kibújik, hogy sötétpirosba öltözve szenvedélyes, magabiztos nőként szülessen újjá: ez a szimbolikus halál szükséges ahhoz, hogy új életet kapjon. Kicsit hiányolom a drámaibb színeket, hiszen minden határátlépés, minden beavatás, minden újjászületés csak akkor igazi, ha vérre megy.
 Lélek pulóver nélkül. Forrás: port.hu |
Réti Anna Rotterdamban tanult, majd hazatért, s többek között Kun Attila és Szabó Réka darabjaiban szerepelt. A 2006-ban készült Lélek pulóver nélkül az első koreográfiája, talán azért is ennyire kiforrott, összetett és személyes. Ritkán tudok egy előadást többször megnézni, most is aggódtam – hiszen ismertem már a szólót –, de feleslegesen, Réti Anna előadásának minden pillanata kikényszeríti a feszült figyelmet. Szólója ködben felderengő belső monológ, kiszivárgó üzenet egy feje tetejére állított világból. Fémzörejek robajára mozdul egy test a homályos színpadon, furcsa, nemtelen, kortalan véglény, egy ízekre szedett húscsomó, összegabalyodott végtagokkal. Anélkül, hogy lebecsülném bárki belső vívódásait, el kell árulnom, hogy többekkel ellentétben, ebben az előadásban igazán nem a lélek, hanem a test végtelenül kreatív és radikális boncolgatása fegyverez le. Réti Anna néhány perc alatt teljesen elbizonytalanítja az észlelésünket, fura érzékcsalódásokat okozva: összekeveredik a fönt és lent, az elöl és hátul, a kezekből lábak lesznek, a fej helyén csak egy csonk marad, a test antropomorf jellege teljesen megváltozik. A színpadon izgő-mozgó, olykor egy ember-állat mutáció határán billegő izomkupacnak saját törvényei vannak. A radikálisan szellemes és eredeti mozdulatsorok öntörvényűségről, szenvedélyről, meghökkentően szokatlan látásmódról árulkodnak.
Jónás Zsuzsa a klasszikus balettől indulva, számos nagynevű társulatot megjárva – mint a Frenák Pál Társulat, Magyar Fesztivál Balett, Szegedi Kortárs Balett – kötött ki ott, hogy saját koreográfiát komponált. Fáradt rózsaszín című szólójában fehér, matrjoska babára emlékeztető, kivilágított plasztikszobrok között bukkan fel világos, kapucnis, szkafanderszerű jelmezben. Úrnő az űrből, mozgó, élő installáció a gömbölyded, derengő fényforrások mellett.
De a lendületes, megbízhatóan pontos mozdulatok, a levegőbe leírt kifogástalan rajzolatú ívek nem helyettesítik a jelenlét erejét. Jónás Zsuzsa sokkal jobb táncos, mint amilyen színésznő, hiába a később ledobott kapucni, a szólista arcán nincsenek érzelmek: egyáltalán nem használja a személyiségét, csak a testét. Ami a színpadon zajlik, az a mostanában igencsak divatos, igényes sportszer-reklámokat idézi, melyekben csupán a szereplő táncos dinamizmusa, mozdulatainak szépsége és ereje számít. Talán igazságtalan: ez ott sok lenne, itt mégis kevés.
V.ö. Juhász Dóra: Szuggesztív (egy)személyesség
Mestyán Ádám: Három nő