Euripidész: Bakkhánsnők / Miskolci Nemzeti Színház
2016.11.15.

Látványos akció és veretes dikció kényes egyensúlyát hozza létre Szőcs Artur a miskolci társulattal, amikor Euripidész ma is érvényes gondolatait egy futófényekkel dekorált lebujban mondatja el. JÁSZAY TAMÁS KRITIKÁJA.

Van valami hipnotikus a tragikus triász harmadik tagjának, a hozzánk nem csak időben, de gondolatiságában is egyértelműen legközelebb álló Euripidésznek az utolsó tragédiájában, a 2422 éves kora ellenére mindig és mindenhol friss és aktuális Bakkhánsnőkben. Megkerülhetetlen alapműnek gondolom, amiben egyfelől összegződik a görög tragédia emberről megénekelt tudása, másfelől pontosan jelzi egy korszak végét. Új világ van készülőben, a polisz ideje leáldozott, a zsarnokká korcsosult vezetőnek esélye sincs a kezéből folyton kicsusszanó, mert állandóan alakot váltó, ráadásul nem csak egy szűk elithez beszélő, hanem a társadalom minden rétegéhez szóló új istenséggel szemben.

A démonizált Keletről a civilizált(nak gondolt) Nyugatra áramló Dionüszosz-kultuszt magát nemigen örökítette meg görög dráma korábban, főleg úgy nem, hogy a névadó istenséget főszereplőnek tegye meg, s megmutassa a mámor, a bor, az eksztázis szertartásainak éjsötét, vértől iszamós oldalát. Nem lehet görögöket nem játszani, és bármennyire is kihívással teli a feladat minden színház számára, ennek a mondásnak különösen igaznak kellene lennie a Bakkhánsnők esetében, ami olyan témák előtt nyit szélesre utakat a színpadon, mint a régi és új, rend és káosz, látszat és valóság, téboly és normalitás, tilalom és szabadság viszonya. 

Mint Darida Veronika elemzésében rámutat, a színházi hagyomány legtöbbnyire „a Bakkhánsnők tomboló, lázas, eksztatikus, mániákus oldalát vizsgálta.” Richard Schechner New Yorkban bemutatott kultikus Dionysus in 69-e vagy Michael Grüber néhány évvel későbbi müncheni rendezése a posztdramatikus színházi gondolkodás meghatározó eseményei voltak. Ami a darab magyar nyelvű játékhagyományát illeti, az utóbbi ötven évben Szőcs Arturé mindössze a kilencedik (!) bemutató volt, vagyis a színházak nemigen kapkodnak a nehéz drámáért (igaz, ebből hat produkció az ezredforduló óta született, ami bizakodásra ad okot). Feltűnik az is, hogy a megvalósult előadások között olyan fontos színházcsinálók munkáit találjuk, mint a darabot kétszer is megrendező Ruszt József (1975, 1982) és Zsótér Sándor (2001, illetve Getting Horny címmel 2002), de emlékezetes Balogh Attila 2009-es pécsi bemutatója, vagy legutóbb Jeles Andrásnak a mindösszesen kétszer játszott, Melis László zenéjére készült ógörög nyelvű operája (2013).  

Szegedi Dezső és Varga Zoltán
Szegedi Dezső és Varga Zoltán
Szőcs rendezése csatlakozik az említett tradícióhoz, amikor a magán kívül lét, a téboly hatásos és ötletes képeinek egész katalógusát hozza létre, ugyanakkor előadásában fontos szerep jut a humornak, a nyelv születésével, illetve a test használatával kapcsolatos megállapításoknak is. Vállalkozása nem kizárólagosan, de jól érzékelhetően a fiatal, a szigorú korhatárkikötés szerint 18 év fölötti korosztályt célozza meg: az eksztázis pillanatait olyan, többnyire következetesen és jól működtetett színpadi nyelven fogalmazza elénk, ami közel állhat az erős vizuális és akusztikai ingereket, a drámai szituációk akcióra történő fordítását kedvvel szemlélő generációhoz. A végeredmény mégsem amolyan „Bakkhánsnők junior”, azaz szóban és képben is mára lefordított, napjainkhoz erőnek erejével közelített adaptáció. Már csak azért sem lehet az, mert az eredeti, Devecseri Gábor fordította sűrű szöveg kevés híján egészében elhangzik, termékeny feszültséget teremtve az érezhetően mai, elvontságában mégis időtlenné tett látványvilággal. Ám míg például Zsótér Kamra-beli rendezése az érthetőségre és értelmezhetőségre, a görög mítosz mai szemmel nézve kaotikus viszonyainak kevés eszközzel történő mély feldolgozására vállalkozott, addig Szőcsöt jobban látszik érdekelni a dionüszoszi kultusz hatásának a színrevitele. Óvatosan (mégiscsak egy kőszínházban vagyunk, még ha a Miskolci Játékszín bevallottan a kísérletezés terepe is), de továbbmegy a megmutatásnál, amikor a színpadi akciót ha nem is terjeszti ki a nézőtérre, de olyan, akár provokatívnak is nevezhető elemeket beépít rendezésébe, melyek határozottan felszámolják a közönséget a színészektől elválasztó falat. 

Keresve se találni olyan drámát, aminél ennek nagyobb létjogosultsága lenne. Ahhoz, hogy megértsük Dionüszosz rettenetes erejét, nem árt, ha legalább kis ízelítőt kapunk belőle. Az ingerküszöb magasságától függően reagálhat jól vagy rosszul a néző a sokszor kihívó színpadi gesztusokra, mindenesetre a dolog működik: a drámai konfliktus plasztikusan jelenik meg, szinte a saját bőrünkön érezzük a tétet. A thébai király, Pentheusz parancsuralmon alapuló rendszerében nincs hely semminek, ami az általa egyedül üdvösnek tartott rendet fenyegetheti. A nőket vallásos őrületbe taszító csinos ifjú, a váratlanul felbukkanó Dionüszosz pedig igazi felforgató, akinek a lénye maga a lázadás. A kultuszához való csatlakozás önmagában azonban mit sem ér: az, hogy Agauét, a gőgös Pentheusz anyját arra kényszeríti, hogy saját fiát tépje darabokra, jól mutatja, hogy Dionüszosz nem válogat eszközeiben. Kis hatókörű földi és univerzális erejű égi hatalom feszül itt egymásnak, a kettő ütközése pedig világokat dönt romba.

Jelenetkép, középen Bodoky Márk
Jelenetkép, középen Bodoky Márk
Kovács Dániel minimalista, indusztriális színpadi teret tervezett, melynek a fekete, az ezüst és a vörös az uralkodó színei. Különböző vastagságú, búvóhellyé, mászókává vagy akár hangszerré változó csövek és oszlopok tagolják a szűkös színpadot, melybe bal elöl egy vízzel teli medencét süllyesztettek, jobb hátul meg fehér vászonra vetülnek álló vagy mozgó képek. A magasban egy mozgó, illetve egy mozdulatlan híd köti össze vagy választja el egymástól a szereplőket. A tér egyszerre elvont és konkrét: a csúcsponton, a bakkhánsnők tombolásakor ezeréveket ugrunk egyetlen fényváltással. Hátulról, föntről végig figyeli és kommentálja a földi eseményeket Seres Ildikó karvezetője: zsigeri, barbár kardalainak szövegét nem mindig érteni, de úgyis az érzet, ami igazán számít, szavainak tehát így is súlya lesz. A jelmezeket is jegyző Kovács Dániel alapanyaga a szőrme, ami eleve ősi, barbár jelleget kölcsönöz a szereplők külsejének, még akkor is, ha Dionüszosz követői ledér, a testből többet mutató, mint elrejtő bundabikinikben vagy -fürdőruhákban is pompáznak.

Minden az istenség megtestesülésével kezdődik: a pőre Dionüszosz a legfőbb éltető közegből, a vízből kúszik elő. A teremtés csodája tétován, ügyetlenül mászik elénk, Zeusz fia lassan jön rá, hogy mire való a keze és a lába, megismerkedik a saját testével és az őt körülvevő világgal. Gyorsított tempójú felnövésének erős pillanatai, amikor és ahogyan szembesül a nyelv adományával: a beszéd feszítő vágyától, az artikulálatlan hörgéstől a jól formált mondatok kimondásáig kínozza magát. Bodoky Márk e.h. nagy energiákat működtet ezen az estén: az isten „alakoskodását” játszi könnyedséggel hozza. Egyszer félelmetes nagyúr, máskor szende kamaszfiú vagy éppen érzéki csábító. Mindehhez ha nem is isteneket megszégyenítő, de azért kétségkívül létező rúdtáncos tudását is beveti, hogy aztán máskor meg „lemenjen” kutyába is, ha arra van szükség. Egyik pillanatban gyenge és esendő, aztán a vonásai megkeményednek, látni rajta az isteni kegyetlenséget. Nem lep meg, hogy nők és férfiak egyaránt fejet-lábat hajtanak előtte, ez a Dionüszosz rettegés, révület és szexus zavarba ejtő elegyével mindig eléri, amit akar. 

Középen: Tenki Dalma
Középen: Tenki Dalma. Fotók: Éder Veronika. A képek forrása: Miskolci Nemzeti Színház
Ellenfele, Pentheusz Harsányi Attila alakításában a jóllakott, öntelt uralkodó iskolapéldája. Remek bürokrata lenne belőle, akiből dühöt és értetlenséget vált ki minden és mindenki, ami vagy aki nem úgy viselkedik, amint az a nagykönyvben meg van írva. Harsányi izgalmasan érzékelteti azt, ahogyan Pentheusz privát kíváncsisága és hiúsága legyőzi önmaga előtt is sziklaszilárdnak hitt elveit: még női ruhát is hajlandó lesz ölteni csak azért, hogy lássa azt, amit nem lenne szabad látnia. Nem ő áll elöl a sorban, hiszen az előadás elején a jós Teiresziasz (Varga Zoltán) és Pentheusz nagyapja, Kadmosz (Szegedi Dezső) plüssbikiniben és nyuszifülekkel a fején hajlik meg az isten akarata előtt. Intő jelnek kellene lenni Pentheusz számára, hogy a tapasztalt generáció is félve, kétkedve, de mégis beadja a derekát, és idővel mintha élveznék is nem csak elsőre abszurdnak ható cselekedeteiket. 

Erős a női vonal is az előadásban. A fogoly Dionüszoszt a király elé vonó Szolgát Máhr Ági játssza: a nő nem is rejtegeti, hogy kedvére való a ruganyos fiútest közelsége, nyíltan kokettál vele. A hírnök itt megkettőződik: Nádasy Erika és Czakó Julianna remegve, el-elfulladva, sírva és hörögve, egymást félbeszakítva és folytatva mesélik el, mit láttak a hegyoldalban. Zsigeri és kétirányú a félelmük, Pentheusz nagyon is földhözragadt és Dionüszosz égi haragjától egyformán rettegnek. A fiát ízekre szaggató Agauét a társulat fiatal tagja, Tenki Dalma alakítja: az asszony arckifejezése az őrjöngő vicsor és a zavart vigyor között billeg, eksztatikus állapotából nem tud, nem akar kilépni még akkor sem, amikor rádöbben, mit is tett valójában. 

Az előadás utolsó részében az isten a maga testi valójában már nem tűnik fel a színen. Rá már nincs szükség, hiszen ő csak elindította az események láncolatát. A többiről mi, emberek tehetünk.