Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

SPICLIREVŰ

Földes László „Hobo”: Csattanuga Csucsu / Esztergomi Várszínház – Debreceni Csokonai Színház
2008. júl. 21.
Lehetett volna akár jó is Hobo első színdarabja, hiszen az ötlet nem rossz. Felidézni a magyar film legfurcsább műfaját, a termelési operettet: dalban elregélni az ötvenes éveket, nem hallgatva el, hogy az korántsem volt csupa móka, kacagás, tizenkét találat. KOLOZSI LÁSZLÓ CIKKE.

Az sem rossz ötlet, hogy a darab játszódjék egy korabeli, a még nem is oly távoli békeidőket idéző kávéházban (neve: Ipoly), és a hősök legyenek az e helyhez és időhöz illő léhűtők: költők, drámaírók, bértollnokok az egyik – a jobb – oldalon, és focisták a másik fertályon. Nem rossz még az sem, hogy a rezonőr legyen a tulaj, maga Hobo: legyen ő az a megfáradt ellenzéki, aki enyhe részvéttel nézi az ellentéteket, ugyanolyan lapos pillantásokkal a szélső asztalokhoz telepedő besúgókat, mint a besúgottakat. Besúgóból most csak egy van, Róka Aladár – Jámbor József játssza – szélen ül, mint állítólag a valódi jelentgetők. Jegyzetel, olykor hangosan ismétel mondatokat. Kicsit olyan, mint az a viccbéli társa, aki, amikor egy jó viccet hall a söntés mellől, odakurjant, nevetve, ez nagyon jó…, ez óriási…, ezt felírom…, hogy is hívják magát. Ilyen, nem túl színvonalas vicceket, beköpéseket garmadával gereblyézett össze a tekintélyes, de kezdő szerző: a Csattanuga Csucsu ezekből kellene hogy összeálljon.

Hobo (Szkárossy Zsuzsa felvétele.)
Hobo (Szkárossy Zsuzsa felvétele.)

Ám ehhez fájón hiányzik a kötőanyag. Az egymás mellé tett anekdoták, sztorik nem tartják meg egymást, jobbra-balra borulnak, s mire a darab véget ér, csak a rendetlenséget látjuk: nincs az a főúr, aki ebben a kávéházban rendet tudna vágni. A dráma – ha valami, hát a dráma – tarthatná össze a történetmorzsákat, de olyan drámai történés nincs, ami a sok monológnak és szövegelésnek értelmet adna. Így olyan az egész, mintha úgy löknék a sódert a többre hivatott színészek (a Debreceni Csokonai Színházból utaztak Esztergomba), ahogy a valódi kocsmatöltelékek, a cupringerek tették a megidézett lódenkabátos korban. Szóba hozzák a Latabárokat – előkerül (egy másik darab sublótjából) a régi anekdota, miszerint Latyi a Rákosi képével járkált a színpadon és azt kérdezgette: hova is akasszam, hova is akasszam – némely szereplő úgy beszél, mint Pepin bácsi Hrabalnál, némelyik – így a magasságával és hangjával a tömegből kirívó rezonőr is -, mint Svejk. De történet nem kerekedik ki. Nincs az a dramaturg, aki ezeket a poénokat, szituációkat – a remek Nagy Péter, vagyis Puskás Öcsi, elmondja, hogy kaptunk ki 54-ben a németektől; a Zelk Zoltánt idéző költőcske esetlenkedik a színpadon, udvarol egy dívának; a díva mindenkit megbabonáz – össze tudná rázni egy darabbá. Alexander Belozub kitűnő, jól funkcionáló díszletének közepén spotlámpákkal feldobott körszínpad áll, jobbra, asztaloknál, művészek, balra, egy asztalnál, sörök mellett, a labdarúgók. Csupa balhés, kemény fickó a grundról. A legeredetibb – mivel Bakota Árpád alakítja – Deák Bamba.

Zollinger Zoltán – vagyis a Zelk – a második felvonásra átváltozik, a csetlő-botló udvari költőből – aki nem jó szívvel, hanem mert nem tud eligazodni az életben, Rákosinak ír ódát (vagy a koreai anyáknak?) – a folytatásban kézen álló himpellér lesz. Érthetetlen. Ahogy az is, miért éppen a darab végére lesz olyan a műegész mint egy valódi dráma. Hiszen eladdig olyan volt, mint a Macskák: megjelentek karakterek, dalra fakadtak, elmondták, ők milyenek, mit lehet tudni róluk, majd eltűntek a zenekari árokban. A darab végére (éppen a végére), odaér egy ávós, kiderül, hogy a díva – Újhelyi Kinga alakítása nagyon harsány, rendre csak a dalait tudtam értékelni – egy grófnő (egy Pallavicin, i nélkül), a tulaj beáldozza, megalkuszik a rendszerrel, és magába roskadtan ül, miközben a többieket már megcsapja ötvenhat szele (a jelen esetben a Duna felől érkezett).

Jelenet az előadásból.
Jelenet az előadásból.

Míg az első rész a zárórával ért véget, helyesen, ez a rész egy lyukas lobogó bontásával: didaktikusan. Hobo egyébként is kesze-kusza darabjának (melybe két saját, jó dala is belekerült, a 6:3 és a Két Latabár) a leggyengébbek a szájbarágós részei. Amikor az Illyés Gyulának láttatott figura (diszkréten nem olvassák fel neki József Attila Flórához címzett versét…) csak legyint, amikor gépelésre elkérik a versét, mondván, „hagyja: csak egy mondat”, a közönség egy emberként sóhajt fel.

A jó dalok, és a vérbő 6:3 előadás miatt mindenki felhőtlen szórakozást remélt a második félidőre. De ez olyan hosszúra nyúlt, annyi volt benne a felesleges monológ, hogy láthatóan még a szerző, a körszínpad szélén üldögélő Hobo is elunta: nagyokat ásított. A címet értelmező nagymonológba (a Csucsu egy varázsszó e szerint, mely elsimítja az ellentéteket, melynek hallatán ellenségeink keblére borulunk: a darab mélypontja a következő mondat: Orbán, Gyurcsány Csucsu!) többször kínosan belesült.

Az első felvonás végén tíz perccel, a második végén – paradox módon – már két és fél órával éreztem hosszabbnak Hobóék műsorát az elviselhetőnél.

Nem is értettem, a jó drámai érzékkel rendelkező rendező, Vidnyászky Attila hogyan vállalhatta el ezt a félkésznek sem nevezhető művet. Egyedül Belozubot dicsérhetjük: kosztümei nem didaktikusak. Senkin egy lóden, sehol egy svájcisapka. A látvány működik.

Kapcsolódó cikkünk: Nyári fesztiválok 2008

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek