Van valami mágikusan hipnotikus Tom Ford képi világában, amelyre vagy rezonálunk nézőként, fájdalmasan szépnek látjuk és képesek vagyunk feloldódni benne, vagy eltúlzottnak, túl artisztikusnak és távolságtartónak találjuk. 

Nem hinném, hogy Ford filmjei kapcsán van, vagy lesz valaha középút: nála minden kis részlet precízen kidolgozott, a texasi szél ugyanolyan stílusosan kavarja fel a port a sivatagban, mint amennyire tip-top Amy Adams a zöld ruhájában (természetesen Tom Ford) az Éjszakai ragadozók utolsó jelenetében, vagy amennyire festményszerűek végig a kompozíciók, vagyis a tér, a díszletek és a figurák elrendezése a jelenetekben. A lengyel Abel Korzeniowski klasszikus benyomást keltő, zsigerekig ható zenéje felerősíti az érzelmeket, a párhuzamos montázsok és a hangsáv kreatív használata pedig szuggesztív hangulatot teremtenek. Ki itt belépsz, egyéni rendezői látásmódot és világot ismerhetsz meg.  

Az új filmben ráadásul nem is egy, hanem rögtön két világot fedezhetünk fel: a Los Angeles-i művészek és kurátorok edzett üvegből és krómból építkező, minimalista ízléssel berendezett, urbánus világát; valamint az izzadtság és homok lepte végtelen texasi tereket (operatőr: Seamus McGarvey), ahol maximum egy mogorva és veszélyes rednecktől kérhetünk útbaigazítást. 

És hogy e két világ hogyan hozható közös nevezőre az Austin Wright regénye (Tony and Susan) alapján született filmben? A női főszereplő, Susan (Amy Adams), a sikeres és gazdag Los Angeles-i galériatulajdonos egy szép napon csomagot kap, méghozzá első férje, Edward (Jake Gyllenhaal) „Éjszakai ragadozók” című regényének kéziratát. A megjelenés előtt álló regényt az ex-férj Susannak ajánlja, és a kísérőlevél tanúsága szerint érdeklődve várja a véleményét az eredményről. 

Susan olvasni kezd, és máris a texasi éjszakában járunk, a Cormac McCarthy-regényekből ismert kegyetlen délvidékén, ahol egy család a legbrutálisabb országúti erőszakot szenvedi el. A családfőt, Tony Hastingset szintén Jake Gyllenhaal formálja meg, és az sem véletlen, hogy a neje és a lánya rézvörös hajzuhataggal büszkélkedhet – az előbbit ráadásul Isla Fisher alakítja, akit előszeretettel szokás összekeverni Amy Adamsszel. Egyszóval a texasi országúti erőszak és törvényen kívüli zűrzavar reflektál a Los Angeles-i rendezett idillre – nekünk nézőknek arra kell rájönnünk, hogy „mit üzen a költő”, vagyis hogyan táplálkozik az „Éjszakai ragadozók” fikciója a valóságból; kapcsolódik egymáshoz a Los Angeles-i és a texasi történet.

Miközben Susan olvas, hol a kegyetlen és közömbös sivatagban vagyunk, ahol a szociopata Ray (Aaron Taylor-Johnson) vezette banda követ el brutális erőszakot a Hastings család nőtagjain; hol a galériák világban, ahol Susan nem emlékszik, mikor is vette azt a kortárs festményt, amely egyetlen fenyegető feliratból áll: REVENGE (bosszú). Eközben kiderül, hogy hősnőnk hiába néz ki mindig makulátlanul, és van csodás úszómedencés háza a hollywoodi hegyekben, rézvörös hajú lánya és a férje fényévekre van tőle lelkileg – az utóbbi, Hutton (Armie Hammer) ráadásul még csalja is őt. Miközben Susan a regényt olvassa, felidézi az első házasságát is a szárnyait próbálgató, idealista texasi írópalántával, akit Huttonért hagyott el, és aki annak idején „csak” a szerelmét kínálhatta fel a gazdag, republikánus családból származó egyetemista lánynak. 

Nem egyértelmű az első pillanattól, hogy a texasi horror – amelyben Tonynak idővel akad egy segítőtársa is egy bosszúálló angyal, a seriff (Michael Shannon) személyében – hogyan függ össze Susan és Edward házasságával. A szükséges információkat csak lassanként csepegteti Ford, és amikor végre elég tudás birtokába kerülünk, hogy a kép összeálljon, csakhamar ráébredünk, hogy az Éjszakai ragadozóknak egy metarétege is akad. Nem csupán egy fifikás bosszúfilmet, egy kettő az egyben történetet látunk – a film a művészeti alkotás(ok) és a valóság viszonyáról, az alkotási folyamatról is szól, méghozzá arról, hogy egy író milyen torzításokon keresztül beszél a saját életéről és fájdalmáról a művein keresztül, hogyan adja például a legkegyetlenebb, valamikor elszenvedett mondatokat közel két évtizeddel később az egyik szereplője szájába.

Az Éjszakai ragadozókkal Tom Ford bizonyította, hogy filmrendezőként legalább olyan komolyan veendő, mint divattervezőként.