Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

LOVECRAFT SEM ÁLMODOTT SZEBBET

Érkezés
2016. nov. 5.
Az Érkezés, mint a hetvenes évek legjobb hollywoodi filmjei, áthidalja a művészet és a tömegszórakoztatás közé ásott, amúgy is értelmetlen árkot. SOÓS TAMÁS KRITIKÁJA.
Alienek jönnek, már megint, hogy felvegyék a kapcsolatot az emberiséggel, de régen volt már az a nap, amikor megállt a Föld, és a Washington közepén landoló űrlény, bizonyos Klaatu, tökéletes angolsággal szólította meg az embereket. Most nem a fővárosban, és nem csak Amerikában, hanem a világ 12 pontján landolnak hol fekete monolitnak, hol félbevágott tojásnak tűnő űrhajóikkal. Ködből elősejlő, másvilági lények, Lovecraft sem álmodott szebbet, mikor Cthulhura gondolt. Egyértelmű hát, hogy nem angolul beszélnek, ezért rendelik be a katonasághoz dr. Louise Banks nyelvészprofesszort (az élete alakítását nyújtó Amy Adams), akinek személyes mítingek során kell megfejtenie az űrlények nyelvét – vagy épp megtanítani őket angolul.

Nem lehet túlhangsúlyozni, milyen fantasztikus ötlet a kommunikációs nehézségeket az emberiség és az idegen civilizáció találkozását elmesélő, ún. first contact sci-fi alapproblémájává tenni. Hiszen ez az alműfaj a moziban többek közt épp erről, a kommunikációképtelenségről szokott szólni, és arról, milyen vak és önpusztító faj az ember. Tűnjenek bár hallucinációnak (Kapcsolat) vagy emberszabású ufónak (Amikor megállt a Föld), égő csipkebokrok valójában ezek az űrlények, akik felkiáltó mondatokban jövendölik, de akár el is hozzák az apokalipszist, ha nem kezdjük el óvni Földünket és nem találjuk meg a hangot felebarátainkkal.
Ugyanerről a tőről metszett prófécia az Érkezésben is elhangzik, de míg eljutunk oda, jóval tekervényesebb utat kell bejárnunk, amin bizony egy nyelvészeti elmélet, a filmben is emlegetett Sapir–Whorf-hipotézis lesz a sorvezetőnk. E szerint a nyelv, amit beszélünk, meghatározza, hogyan fogjuk fel a világot, és mit veszünk egyáltalán észre belőle. Ha új nyelvet tanul meg az ember, az újradrótozhatja az elméjét, kitágíthatja, megváltoztathatja akár a világfelfogását is.
Az embereknek pedig, legalábbis ebben a lebilincselő science fiction utópiában, épp erre van szükségük, hogy megszülethessen valamiféle összefogás a nemzeti, politikai és katonai érdekek mentén megosztott államok között. Bravúros, ahogy az Érkezés az ember és az emberiség szintjén is kifejti és érzékelteti a problémákat, és megmutatja, hogyan tudunk még ugyanazon a nyelven is más nyelvet beszélni. Louise-nak ugyanis nemcsak az űrlények és az amerikaiak között kell fordítania, hanem a hadvezetésnek is, akik az idegen civilizáció minden egyes lépését katonai taktikának értelmezik, vagy a politikusoknak, akik pedig diplomáciai terminusokban gondolkodnak a világválságról.
Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből
Hangárokból kirajzó repülőket, sérthetetlen alienekre lövő kiskatonákat, egyáltalán, bombasztikus CGI-összecsapásokat senki ne várjon az Érkezéstől. Ez nem a Függetlenség napja 3, hanem egy intelligens, de nagy érzelmektől sem tartózkodó sci-fi. Igazi tudományos-fantasztikus mű: okos is és fantasztikus is. Elsősorban azért, mert Denis Villeneuve, a rendező, és Bradford Young, az operatőr képekben, méghozzá látomásos képekben gondolkodik, és nemcsak tematikájában, de vizuálisan is újraértelmezi a műfajt, amihez hozzányúl. (Nem újdonság ez a Kanadából származó, de jelenleg Hollywood legfontosabb auteurjei közé tartozó Villeneuve-nél: a Fogságban és a dettó zseniális Sicario is egy-egy zsáner újragondolására tett sikeres kísérlet.)
Kubrickhoz és a 2001: Űrodüsszeia hatásához ugyan nem mérhető, de ha arról van szó, hogyan kell eredeti módon vizualizálni alienek és emberek találkozását, az Érkezés is etalonná válhat. Villeneuve a távolságot teszi költői filmjének képi metaforájává, és egyszerre kelti fel a végtelen és zártság érzetét. Young az ember kicsiségét már a nyitányban megfogalmazza, ahogy óriási, üres terekbe helyezi és nagy látószögű optikákkal fényképezi a hősnőt. A táj, a hol a napfelkelte kékes hidegében, hol a naplemente melankolikus aranyában fényképezett táj rányomódik az emberre; a természet képeire pedig ráíródik a lányát fiatalon, rákban elvesztő Louise magánya.
De a magára hagyatottság lassan átengedi a helyét annak az ambíciónak, hogy ezek a kisszerű pontok túlnyújtózzanak a határaikon. Hogy növekedjenek, haladjanak, fejlődjenek. Az űrhajó belsejében megejtett találkozások során Young az absztrakció felé tolja a képeket. Csupasz, fekete falak, és a gomolygó, tejfehér köd – ezek tükrözik a végtelenséget, ugyanakkor a kitapintható korlátokat is a két faj kommunikációjában. Míg Zsigmond Vilmos a Harmadik típusú találkozások fináléjában fénnyel festette áhítatot keltő, nézőjét szándékoltan a mennybe transzponáló képeit, Villeneuve és Young fény és árnyék kontrasztjával dolgoznak: náluk minden színnek – találkozónak, embernek, fajnak – két oldala, két árnyalata van, ami azonban egy ponton, például a kommunikációs felületté váló falon, mindig összeér.
A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB
Az Érkezés képei mögött persze nemcsak Spielberg érzéki mozija, de a 2001: Űrodüsszeia monolitja, a Kapcsolat tudósnője, az Amikor megállt a Föld üzenete, vagy épp Jonathan Glazer absztrakcióba hajló A felszín alattja is ott kísért. Villeneuve ismeri és használja is a filmtörténeti előképeket, mégis meg tudja lepni a nézőt, ahogy új megoldásokat javasol a régi kérdésekre. Őt például teljesen hidegen hagyja az alienlátogatás révén kibomló globális krízis, amit mégis precízen bont ki a háttérben futó híradókon és beszélgetős műsorokon keresztül. (Közel a világvége, gondolják az emberek, mégsem szexelni, hanem fosztogatni kezdenek, a tévés prédikátorok pedig fegyveres támadásra buzdítanak az űrhajók ellen.)
Újat és meglepőt azzal húz Villeneuve, hogy nem a földiek és földönkívüliek találkozásának szentenciaszerű tanulságait sorolja, hanem személyes síkra tereli a drámát, és egy frappánsan alkalmazott, időbontásos-narratív csavarral arról mesél, mi kell hozzá, hogy elfogadjuk a sorsunkat, és kibékéljünk előre megírt életünkkel. Apró hibák akadnak ugyan, a lázadás motivációi például kifejtetlenek, és az epizód is kissé kuszán lett összevágva, a feszültség pedig, úgy nagyjából a film közepén, egy időre elpárolog, de csak azért, mert Villeneuve akkortájt fedi fel, hogy ő valójában nem (vagy nem csak) intellektuális science fictiont rendezett, hanem egy szívszorítóan okos melodrámát, ami finoman pendíti meg és inkább csak sugallja a románcot, de teljes erővel ver mellbe a tragédiával.
Az Érkezés ennek ellenére Villeneuve legpozitívabb hangvételű filmje, életigenlés üt át a melankólián, és amikor nem számítunk rá, még vicces is tud lenni. Manapság ritka Hollywoodban az ilyen film, ami a hetvenes évek legjobb amerikai filmjeihez hasonlóan áthidalja a művészet és a tömegszórakoztatás közé ásott, amúgy is értelmetlen árkot. Az Érkezés eszes és szép, borzongató és megható, egyszóval letaglózó moziélmény. Pár év múlva akár klasszikusként is hivatkozhatunk rá.
 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek