Ha azt mondom, Baz Luhrmann, az ausztrál rendező hívei rögtön tudni fogják, milyen stílusról beszélek: igazi képi orgiákról, szemtelenül merész posztmodern patchworkökről, barokkos, mitologikus filmoperákról. Ugyanez jellemzi Luhrmann The Get Down címre hallgató Netflix-sorozát is, amelyre a rendező tíz évet szánt az életéből, és amelyet a Variety – 120 milliós dolláros büdzséjének köszönhetően – a tévétörténet „legdrágább sorozatai közé” sorolt. A Luhrmann-sorozat a nézettségi adatok szerint nem hozta különösebben lázba a tömegeket, mondhatni, megbukott, ugyanakkor végre megint valami egészen újat, izgalmasat mutatott a tévésorozatok világában, amelyet az utóbbi években egyre több jónak látszó, de valójában közepes széria jellemez.

A The Get Down már témájánál fogva is rétegsorozat: a hetvenes évek New Yorkja, azon belül is a Bronx, vagyis a fekete gettó nem valószínű, hogy a szélesebb közönség érdeklődésére tartana számot. A The Get Down ráadásul a hip-hop gyökereiről/születéséről szól, ismét potenciális nézőket veszítve ezzel, ami azért is kár, mert messze túlmutat önmagán. Lényegében egy művészi ars poeticát fejt ki hat részben, méghozzá azt, hogy a mainstream mindig a szélekről, a szubkultúrák felől képes a folyamatos megújulásra. A mai galériák és slágerlisták sztárjai nem lennének sehol, ha a hetvenes években a Bronxban az egymással rivalizáló Puerto Ricó-i és afroamerikai bandák tagjai a dühüket, az elkeseredettségüket nem fordítják át kreativitásba. Éltek is azzal önkifejezésként, ami éppen a rendelkezésükre állt: festékszórókkal fújták le a tűzfalakat és vonatokat (művészi szintre emelve ezzel a graffitit, és inspirációt adva olyanoknak, mint Basquiat, Keith Haring, Banksy vagy a street art mozgalom). És mivel totál csórók voltak, az összes összelopkodott, drogfutárként félretett pénzüket lemezekbe fektették, forradalmasítva ezáltal a zeneipart, a DJ világát, és kifejlesztve minden ma már közhelyszámba menő technikát a rapbetétektől a scratchingig.

Közéjük tartozott az a Grandmaster Flash is (a neve a hetvenes évek ikonjára, Bruce Lee-re és a DC képregényfigurájára utal), aki eredetileg szakmai tanácsadóként szerződött a The Get Down stábjához, majd az egyeztetések közben azt vette észre, hogy Baz Luhrmann lényegében az ő életén, kapcsolatain, élményein keresztül dolgozza fel a hip-hop történetét. A sorozat címe is magától Grandmaster Flashtől ered, pontosabban ő találta ki, mi is az a „the get down”. Dióhéjban: egy szám csúcspontját jelenti, méghozzá azt a részét, amire a bulizók a DJ-k tapasztalatai szerint mindig beindulnak – Grandmaster Flash a hetvenes években kikísérletezte, hogyan lehet ezt az általában mindössze 10 másodpercig tartó instrumentális részt meghosszabbítani, hogy a hangulat/őrület még tovább tartson. Ehhez vetette be a két lemezjátszós felállást: zsírkrétával megjelölte az adott részt a két lemezen, amelyet aztán addig ismételgethetett, ameddig csak akart. A 10 másodpercből így lett 10 perc, és egy kiváló zenei alap ahhoz, hogy a rapperek rappelni tudjanak rá. 

A The Get Down című sorozatnak van ugyan egy mitologikus magasságokba emelt története (a szereplők királyságról beszélnek, értsd: a Bronx és New York, amelyet felosztanak maguk között, és meghódítják azt utcáról utcára); Shaolin Fantastic (Shameik Moore) szuperhősként ugrál a háztetőkön, de valójában inkább úgy, mint a deszkások – ismét csak egy szubkultúra – a lépcsőkön, korlátokon át; és akad egy főszereplő szerelmespárunk is komoly karriercélokkal. Ők azok, Ezekiel (Justice Smith) és Mylene (Herizen F. Guardiola), akik a sorsukon/választásaikon keresztül mutatják be, hogyan is működik, alakul, lélegzik, fluktuál, él maga a kultúra. Mylene arról ábrándozik, hogy disco-díva lesz (ne feledjük, 1977-ben járunk, a disco-éra virágkorában), vagyis az uralkodó mainstream részévé válik. Mindeközben a bugyrokban, kínban és mocsokban, a foghíjtelkeken, az üresen álló bérházak pincéjében már születőben van a rap, a hip-hop, amit Ezekiel a barátaival azért kezd el művelni, mert példaképük, Grandmaster Flash (Mamoudou Athie) is ezt csinálja, meg minden menő srác a környéken. Egyszóval a The Get Down azért elképesztő vállalkozás, mert magáról a zenéről és egy kultúra (a hip-hop és az urban style) születéséről szól, arról például, hogy hogyan találják ki a fiúk a fent már emlegetett zsírkrétás trükköt.

Luhrmann mindehhez már az elejétől szerepeltet egy narrátort, az időközben a mainstream részévé vált (manapság, ugye már milliókat termel a hip-hop) és felnőtt Ezekielt, aki egy stadionközönségnek rappel, felidézve a saját és a bűnös város, New York fontosabb életmozzanatait. A sorozatot archív felvételek, híradórészletek színesítik, az 1977-es hőhullámról, az egynapos, fosztogatásokkal járó áramkimaradásról, a graffitisok elleni fellépésről vagy a bandaháborúkról. Baz Luhrmann-nál tökéletesebb rendezőt nehéz elképzelni a hip-hop eredettörténetéhez, hiszen saját filmjeiben maga sem csinál mást, mint a The Get Down szereplői (már meglévő elemekből valami egészen újat teremt, és azt tökéletesítgeti). De idézhetjük őt magát is ezzel kapcsolatban, méghozzá azt az észrevételét, amely szerint az őseit látja megtestesülni ezekben a bronxi srácokban, hiszen ők voltak azok, akik forradalmasították a kollázstechnikát (Luhrmann önmagát is kollázsfilmek rendezőjeként definiálja).