Az angyalarcú démon, Becsületgyilkosság a mozi Mekkájában, a kettő ötvözete és végül a Musztafa, gyere haza! – ez Simon Balázs legújabb rendezésének címtörténete, amely miatt – mivel különböző médiumokban más és más cím szerepelt – többen azt hitték, az adott előadás elmarad. Aztán kiderült, hogy ugyanarról van szó, és csak az Utca-Szak Színház neve pang el, mivel egy zárt téri, ráadásul erősen színpadhoz kötött előadásról van szó.

Jelenet az előadásból

Az apró, emelt színpad ugyanis az egyik legfőbb hatáskeltő elem a zsámbéki Rakétabázison: alatta nagyban zajlik az élet, a deszkák megannyi csapóajtaján félpercenként ugrik elő valaki, dugja ki lábát, fejét, fegyverét – az általában egyre kaotikusabbá váló jeleneteknek pedig legtöbbször az ajtók dörgedelmes lecsukódása vet véget. Ezzel az irreális, kiszámíthatatlan térrel – amelyre rájátszik még a hátsó, egybefüggőnek tűnő, de bárhol szétnyitható függöny is – (rém)álombéli tájra hasonlít a Musztafa, gyere haza! világa. S valóban ilyen az egész előadás is – de az irrealitás mértéke erősen megnehezíti a befogadást, és egyenrangúvá teszi a komolyabb, a történet és a mögészuszakolt „mondanivaló” érzékeltetésére hivatott részeket, valamint a komolytalan blődliket.

Mert van itt minden: arab-amerikai, muszlim-keresztény ellentét és esetleges békíthetőség; terroristák és Isten bárányai; bibliai történetek és valóság-show; George W. Bush, Isten, „Gabika” arkangyal és Mohamed – mindez nyolcvan percbe sűrítve, épp olyan katyvaszt alkotva, ahogy az a témák puszta egymás mellé illesztéséből is gondolható. Ráadásul mindez többszörösen megcsavart, újra és egymásba épülő történetvezetéssel (az őrült férfi képzeletben filmesnek álmodja magát, s a filmet is valóságnak hiszi – valahogy így), de egyúttal egy igen komoly témába is belemászva, sajnos komolytalan végeredménnyel: mindaz, amit a társulat elmond a kelet-nyugat-ellentétről, rettentően leegyszerűsített, sablonos és sokszor sztereotipizáló (terrorista, becsületből testvérgyilkos arabok versus jóságos, családszerető keresztények). Nehéz elhinni, hogy mindezzel hozzá akart volna tenni valamit bárki is az oly sokat tárgyalt témához – ha pedig nem is akartak, ugyan mire véljük a témaválasztást?

Az előadás mindemellett hemzseg az érthetetlen vagy túlontúl egyszerű, néha meg elfuserált szimbólumoktól, a nemhogy megválaszolatlan, de feleslegesen feltett kérdésektől – melyek legtöbbször az „álom az álom álmában”-rendszert kérdőjelezik meg. Például a főszereplő, amint saját temetését követi figyelemmel, aggályai sorolása végén felkiált: „És miért muszlim a szertartás?!” Tényleg, miért?

Jelenet az előadásból. Szkárossy Zsuzsa felvételei

De ahol érthető a jelenet, sokszor ott is bornírt: miután az addig nagyon is hangsúlyosan keresztény istennek feltüntetett Mindenható és arkangyala megalkotják Mohamedet, s leküldik a földre, ő szembetalálkozik ellentétpárjával, ifjabbik Bush elnökkel. Miért is nem a pápával? Alighanem azért, mert így viccesebb, így hatásosabbnak tűnik. Ahogy minden egyes másodpercben, itt is feltűnő az improvizációk során történő darabírás minden hátránya: egy-egy poénért, rosszabb esetben egy-egy vicces karakter létrehozásáért, néhány, az előadás egészébe illeszkedően őrült jelenetért, jelenetfüzérért képes mindent feláldozni a társulat, amit addig felépítettek. Akárha egyszerű mulattató paródiaestet állítottak volna színpadra – de (mondom újra:) a témaválasztás nem erre utal.

A színészek egyébként egytől egyig jól alakítják mindazt, amit alakítaniuk kell, noha a kegyetlenül pörgős tempó miatt árnyalt, mélységeket (vagy bármit) is feltáró játékra nincs lehetőségük – akinek netán mégis lenne (a több főszerepet játszó Chován Gábornak például a fiát feláldozni készülő Ábrahám szerepében), az is inkább a karikatúrát választja helyette. Nem segítenek rajtuk a commedia dell’artét idéző maszkok sem – melyek egyrészt az előadás sokszínűségéből következően nem mindig illenek az adott szituációhoz, másrészt pedig használatuk és lekapkodásuk a néző számára korántsem nyilvánvaló logika szerint zajlik. A társulat leginkább vokális teljesítményben kiváló: majdnem az összes szerepet (szám szerint húsz jut a hat színészre) extrémen elváltoztatott hangon játsszák, Kálmánchelyi Zoltán néha szájával ad aláfestő zenét vagy hangeffekteket, és még énekelni is szépen tudnak (bár a címadó, a boldogság szót Musztafára cserélő Musztafa, gyere haza! című dal igen fárasztó, de legalább vicces emlék marad).

Az előadást az elejétől a legutolsó jelenetig jellemzi, hogy Simon Balázs rendező belesétál nagyjából az összes csapdába, amit ez a nevettető-kaotikus-félőrült stílus felkínál (a sablonosságot, a „nagyot szól, de értelmetlen”-jelenséget, az olcsó poénokat stb), olyannyira, hogy még a záró kép is közhelybe fullad: a társulat a másik irányba kezdi játszani a kezdő jelenetet. Sokkal kevesebb ötlet sokkal figyelmesebb kidolgozással sokkal többet adott volna.

Kapcsolódó cikkünk: Nyári fesztiválok 2008

V.ö. sisso: Musztafa, gyere haza!
Urbán Balázs: Hátha csak álom…
Koltai Tamás: Káosz a köbön