A könyvelő
2016.10.26.

Ilyen, amikor egy pofonegyszerű és tulajdonképpen sablonos történetet agyonbonyolítanak, avagy mozikban A könyvelő. HUNGLER TÍMEA KRITIKÁJA.

Nem fogjuk a földbe döngölni ezt az akció-thrillert, mert helyenként kifejezetten vicces a hangnem, amelyet megüt és jók az akciójelenetei is, de az egyértelmű a több mint kétórás játékidőt követően, hogy bár úgy tűnik, a film nagyobb dobásra készült, valójában semmi újat nem hozott a műfajba. Pedig igyekszik már az első perctől kezdve sejtelmesnek és kimunkáltnak látszani, méghozzá azáltal, hogy a történet központi metaforáját (puzzle) a film szerkezetére is ráhúzza: apró mozaikdarabkákból, a jelen és a múlt fragmentumaiból kellene kiraknunk a teljes képet, vagyis azt, hogy a szereplők hol helyezkednek el egymáshoz képest a már emlegetett képen, és milyen minőségű viszony kapcsolja őket egymáshoz.  

A múltbeli jelentekben megismerünk egy puzzle-t játszó, önmagát egy mondókával nyugtatgató autista kisfiút (Seth Lee), akinek nem egyszerű az élete. A papája katona, aki szuperhőst akarna faragni belőle (keleti harcművészetekre tanítja, valamint arra, hogy mássága miatt meg kell védenie magát); szerető öccse féltve vigyázza őt (Jake Presley); a mamája viszont egy ponton – elunva a napi megpróbáltatásokat – elhagyja, és dobbant a családtól. 

A jelenben meg ott van Ben Affleck, alias Christian Woolf, aki csak a fedősztorija szerint egy átlagos könyvelő Illinois államból, valójában a maffia és terrorszervezetek pénzét mossa. Hogy a kisfiú és a „mi Gézánk” kapcsolatban áll egymással, nem nehéz kitalálni, miután a könyvelő nagy műgonddal, ügyelve a helyes arányokra elrendezi a tányérján a reggelijét, kissé erőltetetten mosolyog és metálra lazít, miközben a stroboszkóp villog a szobájában. A sztori akkor szökken szárba, majd alakul át egy eszement üldözéssé, amikor Woolf elvállal egy látszólag könnyű és legális ügyfelet, egy robotikával foglalkozó céget, és a könyvelésükben hatalmas hiányra bukkan. 

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből
Innentől hősünk és az említett cégnél dolgozó másik könyvelő, Dana (Anna Kendrick) nyomába egyszerre többen is ott lihegnek, hogy leszámoljanak velük: az időközben simlisnek tűnő robotikacég által felkért veszélyes és jó dumájú fazon, Brax (Jon Bernthal), valamint a gazdasági ügyekben nyomozó Pénzügyminisztérium két munkatársa (Cynthia Addai-Robinson és J. K. Simmons). Vagyis baromi sokan vagyunk egyszerre a pályán, és eközben már nemcsak a régmúlt képei villannak be, hanem a közelmúlté is: Woolfról kiderül, hogy maga is katona volt, majd sittre került, ahol összehaverkodott az alvilág menő könyvelőjével (Jeffrey Tambor), aki átadta neki tudását és a kapcsolatrendszerét. Hogy ezek a múltbeli és jelenbeli szereplők hogyan kapcsolódnak egymáshoz, az volna a nagy meglepetés, ha tényleg meglepetés volna, de ezt nagyjából tényleg fél perc alatt ki lehet sakkozni.

Sokkal szórakoztatóbb a krimi-akciószálnál maga a figura, Christian Woolf, akit Ben Affleck minden különösebb erőlködés nélkül varázsol a vászonra: legszórakoztatóbbak azok a kontrasztos pillanatai, amikor az autista énjét igyekszik közös nevezőre hozni a pszichopata gyilkológép mivoltával, aki már gyerekként is azt tanulta, hogy legyen mindig udvarias a környezetével és viselkedjen úgy, ahogy azt az illendőség megkívánja. Hősünk túl ezen született Batman: igazi műélvező, gépkarabélyokkal és robbanótöltetekkel felszerelt titkos rejtekhelyén, vagyis a lakókocsijában Jackson Pollockot és Renoirt tart, és még egy elbénázott szerelmi szálra is futja az erejéből egy szállodai szobában Danával. 

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB
A legfőbb baj az ezzel a mozival, hogy egyszerre száz film szeretne lenni: akciófilm, krimi, szuperhős sztori, látlelet és tanmese az autizmusról és az autisták beilleszkedési nehézségeiről, vicces karakterrajz, eredettörténet, könnyes családi dráma, és annak belengetése is, hogy közönségsiker esetén ebből akár még folytatás is lehet. 

Ahogy haladunk a végkifejlet felé, és kirajzolódik a mozaikdarabkákból a teljes kép, egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy valójában egy agyonbonyolított sztorit néztünk két órán keresztül, amely egyik fő céljaként azt tűzte ki maga elé, hogy végül minden apró puzzle-darab a helyére kerüljön. És még akkor is, ha ettől a cselekmény egyre szürreálisabbá válik, és helyenként tényleg röhejessé.