Boross Martin: Szeretek úgy gondolni az előadásainkra mint eseményekre, amelyeken a néző résztvevőként van jelen, ami nem jelenti azt, hogy aktívnak kell lennie, hanem azt, hogy csakis a közös jelenlétünk által történhet meg, ami ott zajlik, és amit praktikusan előadásnak szokás nevezni. Alapvető fontosságú kérdés egy próbafolyamat során, hogy mi is történik majd a nézővel az előadás elejétől a végéig. A célunk, hogy ne maradjanak érintetlenek.

BM: Aki kíváncsi, nyitott, már ideális. Aki mozdíthatatlan prekoncepciókkal él, azzal nagyon nehéz megtalálni a közösséget, és félő, hogy nem is nagyon fogja élvezni az előadásainkat. Az alkotói attitűdöm abból táplálkozik, hogy miközben valóságot szcenírozunk, vagy dokumentumokat viszünk színre a magunk módszereivel, próbáljuk meg legyőzni az előítéleteinket, tegyünk fel magunknak nehéz kérdéseket, és legyünk képesek meglepődni, ami a téma, az alkotótársak és a formák választásában is megnyilvánul. A STEREO Akt előadások ekként elvárják a nézőtől, hogy rizikót vállaljon, ami nem jelenti azt, hogy bárkinek az idejével, az integritásával vagy a nézői biztonságával játszunk.

BM: Valószínűleg sokkal több közönségtalálkozóra lenne ahhoz szükség, hogy megértsem ennek az okát. Legtöbbször azokkal beszélgetünk, akik pozitív véleménnyel vannak a munkánkról. Ha gazdagabb lenne a magyar kultúra és nagyobb a minőségi kínálat, akkor számos jó élménytől feltehetően változna ez a kortárs művészet iránt elutasító kép – mert az ember hajlamos arra, hogy egy rossz élmény után generálisan elutasító legyen. Azok a boldog társadalmak, ahol a kortárs kultúra iránti igény elérte azt a szintet, hogy nem elsősorban meggyőzni kell arról az embereket arról, hogy az új, a szokatlan is érvényes, hanem ezt tömegek keresik már. Nálunk különösen nehéz a részvételi színházat, egyáltalán a részvételiséget elfogadtatni: már európai összehasonlításban nagyon idegenkednek az emberek tőle.

BM: Klasszikus értelemben a részvételi formák olyan helyzeteket teremtenek, ahol közös ügyekkel, vagy közügyekkel foglalkozunk, ahol adott esetben civilek néznek civileket, vagy nyilvános térben játszódik, esetleg a nézőknek is hatása van az előadás alakulására – ami egyáltalán nem azt jelenti, hogy a nézőknek teljesíteni kell valamit, vagy akárhogyan is produkálniuk kellene magukat. És mindez aligha független egyéb társadalmi kontextusoktól, hiszen ahol nagyobb a civil aktivitás, hogy ne mondjam, demokráciatudat, az ott a kultúrában, a részvételi művészet iránti érdeklődésben is megmutatkozik.

BM: Erre predesztinál minket az oktatás, ilyen mintákat látunk a környezetünkben, borzasztó nehéz ezen változtatni. A próbafolyamataink során mindig azon gondolkodunk, hogyan tudunk olyan helyzeteket teremteni, amely akár azt is megengedi, hogy aki csak figyelni szeretne a háttérből, az se érezze úgy, hogy elrontja a játékot.

BM: Amikor ránéztünk a mostani évadunkra, és kommunikálni kezdtük, hogy társadalmi kérdésekkel, közösségi ügyekkel foglalkozunk, akkor tudatosult bennünk, hogy ebbe az irányba mozdultunk el, ami egyszerűen a személyes érdeklődésünk miatt alakult így, nem pedig egy kitalált arculatmódosítás miatt. Ahogy az alkotók általában azzal foglalkoznak szívesen, ami ténylegesen foglalkoztatja őket, mi is így vagyunk ezzel. A közélet tematizálódik a magánéletben is, és a magánéletünk is erősen politizált. Örültem annak, hogy Mentőcsónakkal együtt is dolgozunk egy hajléktalanságról szóló előadáson, illetve a SAJÁTszínház projektben, amely részben ormánsági kisfalvakban zajlik, és ugyancsak fókuszál a leszakadás, apátia, szegénység kérdéskörére. Ezek alighanem tényleg fontos munkák egy olyan országban, ahol afféle tévképzetek uralják a közgondolkodást (nem mellékesen propagandák következtében sajnos), mint hogy a szegénység önhibákból keletkezik – ami annak ellenére, hogy ez egyéni szinten jelenik meg, valójában társadalmi probléma. Januárban pedig a Trafóban mutatjuk be az Emlékek klinikáját, amit egy agymosott utópiának szentelünk.

BM: Alkotótársak közt nem tapasztaltam ilyet, az ugyanakkor jellemző, hogyha valakinek nem tetszik valami, akkor inkább kerüli a párbeszédet, nemcsak azért, mert nem akarja megbántani a másikat, hanem mert nincs meg ehhez a verbális eszköztára. Ezért is haragszanak sokan a kritikára, mert nem tudnak vele érdemben vitatkozni – függetlenül attól, hogy ki jár közelebb az „igazsághoz”. De az emberek nemcsak egy színházi előadásról való véleményüket nem képesek artikulálni, hanem a saját környezetükben történteket sem. Pedig ezek tanulható dolgok. Közben azt is érzem, hogy legtöbben annyira bele vannak pistulva abba a formába, és tematikákba, amit elhivatottan (tehát mániákusan) művelnek, hogy nem látnak ki belőle. Holott szerintem fontos, hogy időről időre hátralépjünk, és a társadalmi hasznosságunkon is gondolkozzunk, vagy legalább körülnézzünk, mi minden van még rajtunk kívül. Amire adott esetben egy díj is emlékeztethet minket.

BM: Fiatal rendezőknek, kortárs színház csinálóknak és független területen dolgozóknak – különösen azoknak, akik beletartoznak mindhárom kockázati csoportba – nagyon teperniük kell a figyelemért. Emiatt meglepőnek és gálánsnak gondolom a gesztust, hogy nem egy hagyományosan bevett munkásságot díjaztak a személyemben, illetve a STEREO Aktban. Remélem, hogy ez a nyitás tendenciává válik, hogy valamilyen fenntartható érdeklődést generál, és hogy nem csak mi, hanem több alkotó kolléga is profitál a figyelemből, amit egy ilyen elismerés eredményez.

 

A Prima Primissima Alapítvány és az FHB Bank által adományozott Junior Prima Díj kitüntetettjeiről itt olvashat részletesebben.