 Lukács Gyöngyi és Nagy Ervin |
Bár a díszlet önmagában is mesemondó, a Szegedi Szabadtérin második évadját élő Marica grófnő című előadására mégsem vet árnyékot a gigantikus körömcipő, a háznyi hegedű és az óriásfióknyi gyufás skatulya. Első pillantásra ijesztően uralkodó Kentaur díszlete, és bár nem éli be minden pillanatban a játék, végül nem kioltja, hanem háttérként erősíti azt. Emellett költőien komikusak azok a pillanatok, amikor a tárgyakhoz mérve apró játszók megküzdenek a díszlet elemeivel: Szőcs Artur Libenberg Istvánja és az angyalok a vörösen villogó szegélyű magas sarkú cipőben (vagy cipővel) teremtik meg az orfeumot. A cigánylány pedig szó szerint kihúzza a nálánál is nagyobb gyufát – abból a skatulyából, amelyben harmadmagával is elfér. A túlzó díszlet maga az operett: az érzelmek és a zene itt nem képletesen, hanem valójában temeti maga alá a hősöket. A kicsiny lények fennakadnak a maguk szőtte szenvedélyhálón. A mesék előre eldöntött, mégis újra és újra izgalmas küzdelmét vívják. És lenyűgöző, hogy erről önmagában a látvány is beszél. Az előadás pedig kimeríthetetlen szóáradattal (vagyis ötletáradattal) szól mellette (igen, párbeszéd sajnos ritkán alakul ki). Eszenyi Enikő varázsvilágot teremt a színpadon: némileg merít a klasszikus operettjegyekből is, de a külcsínre rányomja a bélyegét valamiféle korabeli nyugati (talán angolszász) csibészes elegancia is. Az előadás „járműparkja” leleményesen színes, néhány példa: ló, autómobil, oldalkocsis motor és léghajó (utóbbin Zsupán Kálmán érkezik Marica birtokára). A későbbi szocreál operetteknek pedig rózsaszín traktorral mutatnak görbe tükröt.
 Nyári Zoltán |
Az előadás egyik dramaturgiai újítása, hogy az eredetileg (barátját a csávából kimentendő) Zsupán Kálmánt adó Libenberg István partéját leválasztja Marica kérőjének figurájáról (nézőpont kérdése: igazából Zsupán válik le, hiszen valójában nem is létező személy). Az ötlet többet ad, mint amennyit elvesz: mert bár Szőcs Artur (azaz Libenberg) említett orfeumbeli jelenetén kívül nemigen válik ki a tömegből, ám az égből a történetbe pottyanó Zsupán Kálmán extrovertált mesebeli őrültté lesz, és a szerepet (ezúttal sérülésmentesen) adó Nagy Ervin a lehetségesnél is több színét mutatja meg szerepének. Harsány túlzásaival, önmagára és a műfajra irányuló iróniájával szinte egyedüliként partnere Kentaur díszletének. Nagy Ervin fényes és eredeti táncoskomikus: bírja e szerepkör mindahány kívánalmát, és mindezt könnyedén ki is tudja fordítani. A Szép város Kolozsvár című dal előadását ki kell emelni: Zsupán Kálmán emberi erővel hajtott „futószalagon” végighemperedve éli meg a dalt: a Szamost, a havasok fehérségét, sőt még a magyar trikolórt is. Nagy Ervin az új műfajba kirándulók frissességével játssza végig az előadást, és energiáihoz méltó partnert talál Peller Annában, aki Liza szerepében „hivatásos szubrettként” is hozza a karcos szabálytalanságot. Közös produkcióik pedig megmutatják, hogy az operett vére alázatos tiszteletlenséggel frissíthető. Az alázat a szakma csínjának ismeretéhez, a tiszteletlenség a görbe tükör tartásához szükséges. Eszenyi Enikő előadása csupán azokon a pontokon gyengélkedik, ahol ez nem történik meg. Nyári Zoltán eszményi (emellett érthetően éneklő) bonviván, aki szerencsére nem karikírozza a figurát: legnagyobb erénye éppen a természetesség, amellyel a jelen színpadain szerepkörében szinte egyedüliként képes megszólalni. A bájos bugyutaságokban és a vívódásokban egyaránt hiteles, erejétől az első felvonás végén még az óriáshegedű húrja is elpattan. Tasziló keresetlensége mellett szembetűnő (és fülbetűnő) Lukács Gyöngyi Maricájának életidegensége. Nem lehet kérdés, hogy az operaénekesnő pazarul énekli-e Kálmán Imre operettjének címszerepét. A kérdés sokkal inkább az: el tudja-e játszani? A válasz (igyekezetét méltányolva is): nem. Lukács Gyöngyi Eszenyi Enikő instrukcióinak végrehajtásán kívül nemigen mutatja fel Marica grófnőt: szenvedélye és szenvedése egyaránt hamiskás. Bár könnyen elképzelhető, hogy az operett bármely más előadásához képes lenne idomulni.
 Középen: Lehoczky Zsuzsa (Fotók: Szkárossy Zsuzsa) |
Megható gesztus, mikor az alkotók a Bozsena grófnő szerepét adó Lehoczky Zsuzsa Szegeden töltött színészéveit emlegetik fel, és ennek fényében alkotják újra a Bajadérból átemelt (de már szervesen a Marica grófnőhöz tartozó) Shimmy című dalt. Az eredetileg duett ezúttal kvintetté bővül: négy matrózcsíkosba öltöztetett fiatalember keringi körbe az egykori szegedi szubrettet, és a tiszteletadó négyeshez csatlakozik a grófnő assztisztense, Penicsek (Pindroch Csaba) dramaturgiailag tökéletesen indokolatlan, ám harsogóan kacagtatóra nagyított figurája. Hasonló omázs, hogy Csekkó szerepében az egykori szegedi táncoskomikust, Király Leventét léptetik fel: ő visszafogott cinizmussal rántja földre az égig érő szenvedélyt. De az a díszlet óriáspitypangjaival egyetemben mégis az égig nő: a szegedi Marica grófnő formát feszít és bont, ötlettartaléka szinte kimeríthetetlen. Az évad kőszínházi előadásaira bőven futná belőle, és receptet is kínál arra, hogyan lehet a drága siker valóban értékes.
Kapcsolódó cikkünk: Nyári fesztiválok 2008
v.ö.: Hollósi Zsolt: Marica grófnő, a feminista vamp
Papp Tímea: Hát ez óriási
Jászay Tamás: A báróné ellovagolt
Csáki Judit: Egyedül nem megy
László Ferenc: Lovak, cséplőgépek