Lábodi Ádám: Nagyon boldog vagyok, ha elismerik a teljesítményem, de ettől nem változik alapvetően a helyzetem. Nem kérhetek számon senkitől újabb színpadi vagy filmes szerepeket. Vannak az elismerések, és vannak a hétköznapok, de persze jó, hogy észrevesznek és tudom, nem hiába megyek el otthonról minden nap reggel fél kilenckor és jövök haza késő éjszaka.

LÁ: Mind a kettő. Ráadásul az egész történet elég furcsán alakult. A megszokottnál jóval hosszabb nyaram volt, most nősültem. Áprilisban volt az utolsó bemutatóm, előadások persze még voltak június közepéig, és forgattam is néhány napot a nyáron, de valahogy minden nagyon más volt, mint korábban. A főiskola kezdete óta nem volt ennyi időm egyben. Elég nehezen vettem rá magam az évadkezdésre, de ahogy a színházba beléptem, ez szerencsére elmúlt. Kezdődtek a Figaro házasságának a próbái, és aznap jött a telefon, hogy meg fogom kapni ezt a díjat, így még váratlanabb volt.

LÁ: Amióta felnőtt életem van, azóta ingázom. Ez néha nehéz, néha könnyebb. Fontos kérdés számomra, hogy a délutánjaimat mivel tudom eltölteni. Többnyire rajtam múlik, hogy olvasok, edzek, vagy csak egyszerűen pihenek az esti előadásig. Mindig változik, attól függően, mit próbálok. Összehasonlítási alapom persze nincs, nem tudom, hogy milyen lenne az életem, ha állandóan Pesten játszanék. Vannak itt is előadásaim, a Rózsavölgyiben tavaly volt a bemutatója a Rejtelmes viszonyoknak, illetve A Dohány utcai seriff megy a Jurányiban, de ezt nagyon nehéz egyeztetni, sajnos ritkán játsszuk.

LÁ: Később kerültem az előadásba, amikor átvettem egy szerepet. A bemutató környékén egyszer már láttam és nézőként engem is nagyon igénybe vett. Amikor kiderült, hogy játszani fogok benne, még egyszer megnéztem, és azon gondolkodtam, úristen, hogy bírják ezt a többiek. Nyilván más lehetett végigcsinálni ezt a próbafolyamatot, amikor csak az utolsó időszakban szüntetnek meg minden létező fényforrást és fokozatosan alakul ki az előadás. Beszélgettünk róla, mindenkinek más a technikája. Van, aki próbál nem odafigyelni, megpróbálja kizárni magát, mikor a többiek beszélnek – azt hiszem, én is így csinálom -, mert túl erősek ezek a szövegek. Ha mindig beengednénk ezeket a tartalmakat, meg sem bírnánk szólalni, amikor kell. Beállítunk magunkban végszavakat, és mondjuk a magunk szövegét. Van, amikor nagyon megérinti a nézőket az előadás, ezt pontosan érzékeljük egy levegővételből, a mocorgásból, más reakciókból. A mi érzékszerveink is ugyanúgy reagálnak, mint a nézőkéi, minden fölerősödik a sötétben és elindul a mozi a fejünkben. Mohácsi János azt kérte, minél szikárabban, tárgyilagosabban mondjuk el a történeteket.

LÁ: Furcsa, hogy sokan gondolják, János előadásaiban hatalmas szabadság van a színpadon, holott ez nem így van. Nagyon pontos kotta szerint megy minden. Ez a kotta viszont mindig a próbákon alakul ki, közösen születik, de nagy türelem kell hozzá. Nagyon szeretem benne azt, hogy nem akar nekem semmit megmondani, ami persze nem azt jelenti, hogy csak annyit mond, jöjjek be jobbról és menjek ki balra, a kettő között meg nem történik semmi. Sokszor heteken át nézi, milyen rémes vagyok a színpadon, aztán egyszer csak mond valamit, és végre megértem, mit kéne csinálnom. Vár, hátha magamtól rájövök a hogyanra, és ezért nagyon hálás vagyok neki. Kíváncsi, hogy mit gondolunk mindarról, amit csinálunk, hiszen mégiscsak mi közvetítünk gondolatokat a nézőknek, és ha mi azt nem értjük vagy nem tudjuk magunkon átszűrni, akkor megette a fene az egészet. Ha fölvetődik valami probléma, akkor is a mélyére ás, ha már százszor beszéltünk róla.

LÁ: Inkább tartalmi. Ami például engem érintett, az a Csárdáskirálynő. Sokat hallottam a kaposvári bemutatóról, botrány volt az 1992-es előadás. Mikor leadták a tévében, sokan kikérték maguknak, hogy ez nem a Csárdáskirálynő. Valószínűleg a megszokott operettet várták, de arról, hogy közben zajlik egy világháború, nem volt szokás beszélni. Jánosnál ez nagyon hangsúlyos. Olyan erős társadalmi vonatkozása van mindennek, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni. A legtöbb előadás elmegy mellette, pusztán szórakoztatni akar. Mohácsi is szeret szórakoztatni, csak máshonnan támad. De ugyanúgy igaz ez a holokauszt témáját boncolgató előadásaira is.

LÁ: Ezt minden színész döntse el vérmérséklete szerint. Én nem gondolnám, hogy nekem feladatom lenne a politizálás a színpadon és nem is kérték még ezt számon rajtam. Azt viszont el tudom dönteni, hogy mi az, amiben részt szeretnék venni, és mi az, amiben nem. A Vörösmarty Színház nem aktuálpolitizál. Én olyan helyről jöttem, Kaposvárról, ami erre inkább hajlamos volt, de nagyon okosan és megfelelő ízléssel. Fehérváron sok klasszikust játszottunk az elmúlt években. Ezekben meg tud fogalmazódni mindaz, amit a világról gondolunk, legyen szó Shakespeare, Molière vagy mások műveiről. Akkoriban ezeknek a daraboknak is volt aktualitásuk, akár konkrét politikai üzenetük is, mára viszont megmaradtak bennük azok az erkölcsi kérdések, amik miatt ma is szeretjük a klasszikusokat. Nem gondolom, hogy ezekre minden áron rá kellene húznunk a mai viszonyokat, ahhoz, hogy érdekesek legyünk. Egy okos néző pontosan érti, hogy miről beszélünk. 

LÁ: A Csárdáskirálynőben Edvin szerepe, amivel gyakorlatilag elkezdtem a kőszínházi életemet. Voltam olyan szerencsés még főiskolásként, hogy közel egy hónapot Pécsett töltöttem énektanulással, fel tudtam készülni erre az irdatlan énekes szerepre. Ritkán van ennyi idő egy koncentrált egyéni felkészülésre, pedig hasznos tud lenni. Nagyon fontos volt még A fösvényben Cléante, ami a Vörösmarty Színház új vezetésével az első bemutatóm volt. Ebben a darabban találkoztam Hirtling Istvánnal, akivel azóta is sokat játszunk együtt és keressük is ezeket az alkalmakat. Nagyon szerettem A Mester és Margaritában Hontalan Ivánként együtt játszani László Zsolttal és Egyed Attilával. Rengeteget tanultam tőlük, és fontos volt az Amadeus is, ami kicsit emlékeztetett a Csárdáskirálynőre. Ott volt a Hamlet, Claudiust játszottam benne, vagy Musil darabja, A rajongók, amit decemberben felújítunk Fehérváron, és játsszuk majd Pesten is. Szóval megtalált néhány olyan szerep, amire jó gondolni. Azt szeretem, amikor már ébredéskor az az első gondolatom, hogy este ott lesz egy hegy, amit meg kell másznom.

 

A Prima Primissima Alapítvány és az FHB Bank által adományozott Junior Prima Díj kitüntetettjeiről itt olvashat részletesebben.